„Legyünk bátrak ellenállni!” – emlékezés félmillió elpusztított magyarra
1944-ben ezen a napon kezdődött zsidónak minősített honfitársaink gettóba hurcolása; 2001 óta április 16. a holokauszt magyar áldozatainak emléknapja. Stark Tamás történész, a HUN-REN Történettudományi Intézetének munkatársa a Fahidi Éva holokauszttúlélőről és Dávid Katalin embermentő művészettörténészről a Petőfi Irodalmi Múzeumban rendezett eseményen beszélt a tömeges népirtáshoz vezető útról. A szakember szerint a jogfosztás gyökerei 1919-1920-ra nyúlnak vissza, amikor Drozdy Győző korabeli kisgazda politikus visszaemlékezése szerint „Minden rosszat, ami történt – csaknem közfelfogás volt ez akkor – a zsidók csináltak.” Stark Tamás beszédének szerkesztett változatát alább közöljük, így emlékezünk a holokauszt áldozataira.
Sokszor egy idézet jobban rávilágít egy korszak lényegére, hangulatára, mint bármennyi történelmi tanulmány. Így hozzászólásomat egy idézettel kezdem, a szerző nevét nem mondom meg előre. „Senki Alfonzról csak annyit, hogy a világ valamennyi államából örök időkre kiutasították, és így már régóta csak a legnagyobb titokban tartózkodhatott a földön. Főként éjszaka. Tuskó szerint dán volt, egy guatemalai méregkeverő esküdött rá, hogy spanyol, ő maga büszkén vallotta, hogy »szülőföld nélküli«, mert egy bennszülött kenuban jött a világra Colombo közelében, és szüleitől valamennyi környező állam megtagadta a gyermek anyakönyvezését. Egy örmény gőzösön keresztelték, de ez az állam időközben megszűnt. Rendőrségi szakértők szerint közigazgatási úton egy másik bolygóra kellene továbbítani.” Az idézet Rejtő Jenő Az elátkozott part című könyvéből való. Rejtő a jogfosztott, hazájában megtagadott, idegennek tekintett, lényegében hontalanná tett, bizonytalan jövő előtt álló zsidók helyzetét, életérzését fogalmazta meg a maga sajátos módján.
Amikor ezt Rejtő 1940-ben megírta, Németországban épp részletes tervek készültek az európai zsidóság kiűzéséről. A leghírhedtebb ezek közül a „Madagaszkár-terv” volt, mely mintegy négymillió zsidónak a francia gyarmatra való deportálásával számolt. A kitelepítés lassú elpusztításukat jelentette volna, mivel a sziget alkalmatlan volt ennyi ember befogadására és ellátására. Készült a nagy keleti hadjárat, a Szovjetunió megtámadásának a terve is, amely már előrevetítette a zsidóság fizikai megsemmisítését. Az elátkozott part megjelenésekor a magyar zsidók az 1938-ban, illetve 1939-ben meghozott első és második zsidótörvény következtében már másodrendű polgárok voltak, akiknek élet- és munkalehetőségei drámaian beszűkültek. 1941-ben a harmadik zsidótörvény kihirdetésével jött az újabb jogfosztás. Ez a zsidósághoz való tartozást már „faji” értelemben határozta meg és megtiltotta zsidók és „keresztények” házasságát is.
Még ebben az évben megkezdődött a hontalannak tekintett magyar zsidók deportálása a honvédség által elfoglalt szovjet területekre.
Mintegy 22 ezer „idegen”, hontalannak tekintett zsidót szállítottak ki, akik a keleti területeken folytatott német megsemmisítő hadjárat áldozatai lettek. Alapvetően a belügyi hatóságoktól függött, hogy kiket tekintenek idegennek, mivel a magyar állampolgárságot igazoló írással a Magyarországon élő mintegy 14 millió lakosból csak kevesen rendelkeztek. Ilyen papírra normális életben nem is volt szükség. A három évvel később, 1944 nyarán kezdődő deportálások célja már a teljes magyar zsidóság elpusztítása volt.
A holokauszt története a legjobban kutatott és dokumentált téma. A vonatkozó szakirodalom olyan terjedelmes, hogy még áttekinteni is nehéz. Kiterjedt ismereteink ellenére sem tudjuk megmagyarázni mindazt, ami történt. Zalman I. Posner rabbi írta a Zsidó gondolkodásmód című könyvében: „Sosem leszünk képesek igazolni, megmagyarázni a vészkorszakot, magyarázatot találni rá. Egyszerűen képtelenek vagyunk ilyesmivel próbálkozni. A vészkorszak értelmünkön felül áll, s az ember nem képes megmagyarázni azt, amit fel sem tud fogni.”
Persze történészként ki kell mondani, hogy a holokauszt nem váratlanul, nem előzmények nélkül történt. Bizonyítja ezt a holokauszt magyarországi története. Mikor kezdődött? 1938-ban, az első zsidótörvény kihirdetésekor? 1941-ben, az első deportálás idején? 1944. március 19-én amikor Magyarország német megszállás alá kerül? A magyarországi holokauszt előzményének kutatásakor vissza kell mennünk a Horthy-korszak hajnalára, 1919-re, 1920-ra. Nem akarok egyenes vonalat húzni az akkori események és a megvalósult népirtás között. A Horthy-kor hajnalán történtekből nem következett automatikusan a teljes megsemmisítés. Ha Németország nem kerül a náci párt uralma alá, akkor minden másképp alakult volna.
Tény ugyanakkor, hogy Magyarországon az antiszemitizmus 1919 és 1920 fordulóján lángolt fel. Az egykori kisgazdapolitikus Drózdy Győző így jellemezte a helyzetet: „…a közvélemény, a katonaság, […] az ifjúság, a hivatalos politika főfoglalkozása ekkor a »zsidókérdés megoldása« volt. […] a tömegek számára ekkor mindennél fontosabb kérdés volt: »de mi lesz a zsidókkal?« Mert hogy a zsidók importálták, csinálták a kommunizmust, ők a felelősek Magyarország összeroskadásáért »határtalanságáért, az éhségért, szenvedésért« […] Minden rosszat, ami történt – csaknem közfelfogás volt ez akkor – a zsidók csináltak.”
A zsidók megszűntek a magyarság része lenni. A zsidóságot „idegen fajként”, „alkalmatlan”, „nemkívánatos idegenként” említették számos korabeli kormányrendeletben, hivatalos dokumentumban, és e kifejezések vagy ezek különböző változatai árasztották el a közbeszédet is. Szabolcsi Lajos, a magyar zsidóság legjelentősebb folyóirata, az Egyenlőség főszerkesztője visszaemlékezésében leírja, hogy a zsidóságnak a magyarságból való kizárása milyen tragikomikus esetekhez vezetett a hetilapnál. „…a cenzúra rettenetesen haragudott ránk. […] Mikor Goldziher Ignác vezércikket írt az Egyenlőségbe Kohn Sámuelről, a főpapról, a cenzúra nem engedte kiírni »magyar zsidóság«, hanem csak azt, »zsidóság«. Nem engedte kiírni »jó magyar ember volt«, csak ezt »jó ember volt.«” Mindez 1920-ban történt…
A magyar politikai elit már a húszas évek elején a kulturális és a gazdasági életből való kiszorítással, valamint az „idegenek” kitoloncolásával kívánta „megoldani” a „zsidókérdést”.
Nem speciális magyar jelenségről van szó, hasonlóan gondolkodott a lengyel és a román „nemzeti” elit is.
De csak Magyarországon került sor antiszemita törvény elfogadására. 1920-ban hirdették ki a numerus clausust, mely korlátozta a zsidó fiatalok továbbtanulási lehetőségeit. A legnagyobb civil mozgalom, a többszázezer tagot számláló Ébredő Magyarok Egyesülete 1919 decemberében már zsidómentes Magyarországot követelt. Mások, illetve az akkori magyar kormányok csak az idegennek tekintett, akkor úgy mondták, galiciáner, vagyis Galíciából származó zsidók kitoloncolását szerették volna megvalósítani. Ezeknek az „idegeneknek” a számát 50-100 ezer közé tették. (1920-ban 473 ezer zsidó élt az országban.) Csakhogy az első világháború utáni liberális szellemiségű Európa – mellyel a magát nemzetinek és kereszténynek tartó magyar kormányzat szemben állt – nem támogatta a vallási vagy etnikai alapú diszkriminációt és az egyoldalú kitelepítéseket. Tehát a magyar politikai elitnek akkor még le kellett mondania a kitoloncolásokról és további antiszemita rendelkezésekről.
A zsidókérdés megoldására vonatkozó tervek megvalósítására a náci Németország felemelkedése hozta el az időt. A „zsidótörvényeket” az Országgyűlés nagy többséggel szavazta meg. A jogfosztó intézkedések népszerűek voltak, mint ahogy népszerűek voltak a különböző antiszemita lapok is. Ehhez a „sikerhez” hozzájárult az 1938. június 1-én hatályba lépő sajtórendészeti törvény, mely nagymértékben szűkítette a tájékozódás lehetőségeit, a sajtószabadságot. Ennek lett az áldozata a korszak egyetlen nyíltan náciellenes és társadalomkritikus katolikus folyóirata, a Korunk Szava. A szellemi és erkölcsi süllyedéshez hozzájárulhatott az is, hogy bár a két világháború közötti Magyarországon többpártrendszer működött,
az intézményes antiszemitizmust bevezető és fenntartó kormánypárt – a választási törvények miatt – leválthatatlan volt.
A már említett, 1941 nyarán lezajlott első deportálást „idegenrendészeti” akciónak állították be, pedig az elhurcoltak közül sokan még igazolással is rendelkeztek magyar állampolgárságukról. A deportálást a németek kérésére állították le, mert többtízezer magyar zsidó jelenlétét a front mögött biztonsági kockázatnak tekintették. Azokat, akiket már kiszállítottak, meggyilkolták. (A legnagyobb tömegmészárlásra Kamenyec-Podolszkijban került sor.) 1942-től, de különösen a sztálingrádi fordulat után a magyar kormány zsidóellenes politikája enyhült némileg, de a keleti fronton így is mintegy 50 ezer munkaszolgálatos vesztette életét. Az ország német megszállását (1944. március 19.) követően megalakult Sztójay-kormány mintegy száz rendelettel korlátozta, szűkítette a zsidók életlehetőségeit. Április 5-én rendelték el a sárga csillag viselését.
1944. május 14. és július 20. között mintegy 500 ezer magyar zsidót szállítottak ki az országból Auschwitz felé. A deportálást és az azt megelőző gettósítást a magyar közigazgatás és a csendőrség hajtotta végre – rekord sebességgel. A magyar lakosság passzívan figyelte az eseményeket, de sokan voltak, akik igényt tartottak a hátrahagyott javakra. Horthy Miklós kormányzó, feltételezhetően egyes semleges országok, valamint a Szentszék nyomására július elején leállította a deportálásokat, döntése ideiglenesen megmentette a fővárosi zsidóságot. Meg kell azonban jegyezni, hogy korábbi passzivitásával mégiscsak hozzájárult a deportálásokhoz, és legitimálta mindazt, ami a német megszállás után történt. A nyilas uralom alatt a deportálások folytatódtak, a fővárosban meghúzódó zsidók nagyobb részét, mintegy 100 ezer embert, a pesti gettóba zártak. A különböző nyilas terrorakciók, a kínzások, gyilkosságok, Dunába lövések áldozatainak száma többezerre tehető.
Az egyházak nem vállalták a németeket teljesen kiszolgáló magyar kormánnyal szembeni nyílt szembenállást. Ugyanakkor felléptek a deportálások ellen, de elsősorban a keresztény elhurcoltak érdekeit képviselték. A nyilas hatalomátvétel után azonban az egyházi embermentés komoly méreteket öltött. A katolikus kolostorok és rendházak lakói, egyes protestáns szervezetek tagjai, illetve más egyházi személyek rendkívüli bártorsággal és találékonysággal keltek az üldözöttek védelmére. Ilyenek voltak például: a Slachta Margit vezette Szociális Testvérek Társasága, a vértanú Salkaházi Sára, Éliás József református lelkész, vagy az evangélikus Sztehlo Gábor, aki száz zsidó gyermeknek és árvának nyújtott menedéket. Az embermentők közé tartozott Dávid Katalin is, aki Izay Géza jezsuita szerzetes csoportjának tagjaként dolgozott, de kapcsolatban állt Raoul Wallenberggel is. Megemlíthetjük még Jane Haininget, aki a budapesti Skót Missziós Leányotthon igazgatójaként a német megszállást követően sok zsidó származású tanítványának szerzett hamis papírokat és megszervezte elbújtatásukat. A Gestapo letartóztatta, és az auschwitzi haláltáborban halt meg.
A holokauszt magyarországi áldozatainak száma meghaladja a félmilliót. Az ország teljes háborús emberveszteségét nézve
több magyar halt meg a német megsemmisítő táborokban, mint a frontokon és a szovjet fogságban együttvéve.
Ha a holokausztról beszélünk, akkor nemcsak a múltba kell tekintenünk. Ez az emberiség történetében példátlan tragédia arra tanít, hogy felelősek vagyunk tetteinkért, nem nézhetjük közönyösen, ami környezetünkben történik. A háború és a népirtás rendszerint társadalmi csoportok, népek, országok elleni gyűlöletkampánnyal kezdődik. Ha ezt tapasztaljuk, legyünk bátrak ellenállni.
Nyitókép: az auschwitz–birkenaui koncentrációs tábor 1944-ben (fotó: Fortepan/Lili Jacob)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
