Ellenségük ellensége: miért nem ünneplik Trump vámjait a globalizációkritikusok?
Bár a legtöbb vámot felfüggesztette, az elmúlt hónapok vámkáoszával és a Kínával eszkalált kereskedelmi háborúval Donald Trump egy kicsit megrengette a szabadkereskedelemre épülő globális kapitalizmus építményét. Ennek ellenére nem hallottuk, hogy ennek a rendszernek zöld vagy baloldali kritikusai most tapsolnának – sőt. Utánanéztük, mit gondol Trump vámjairól Thomas Piketty, Jánisz Varufákisz, Ha-Joon Chang vagy épp itthon Lányi András és Pogátsa Zoltán. Spoiler: nem kritikájuk gyakorlatba ültetését látják, de néhányan elismerik, hogy lehet pozitív hozadéka a fellépésnek.
„Nem tudom, hogy melyik téma lesz az, ami miatt az ország többsége ellene fordul majd. (…) Talán az, hogy agyatlan vámjaival és szükségtelen kereskedelmi háborújával újra rekordszintre pörgeti majd az inflációt?” – merengett blogján néhány nappal ezelőtt Donald Trump népszerűségéről Michael Moore. Az amerikai dokumentumfilmes ma az elnök elleni tüntetések promójával és gúnyportrék közzétételével tölti a napjait. Ám pont a vámok kérdése és Amerika újraiparosításának programja olyan téma lehetne, ahol akár közös platformra is kerülhetne az elnökkel – mégsem tartogat egy jó szót sem neki itt sem.
Moore elsősorban az amerikai imperializmust, a fegyverlobbit, a profitorientált egészségügyet és pénzügyi kasztot ostorozó alkotásairól ismert, de hírnevét egy olyan filmmel alapozta meg, amely szülővárosa, a michigani Flint lecsúszását dokumentálja azután, hogy a General Motors bezárta ottani gyárait, és más országokba telepítette át a gyártást. Az amerikai Középnyugat rozsdaövezete később is kedves témája maradt, ahogy a különböző szabadkereskedelmi megállapodások bírálata is. Olyannyira, hogy helyesen azonosította a jelenség szerepét Trump felemelkedésében.
„Odaállt a Ford menedzsmentje elé, és közölte: ha több gyárat zártok be Detroitban, és Mexikóban építetek újakat, 35 százalékos vámot vetek ki az autóitokra, és a kutya sem fogja megvenni őket”
– idézte fel Moore egy ohiói kisvárosban 2016 nyarán. Majd kilenc évvel azelőtt, hogy Trump tényleg kivetett egy drasztikus, 25 százalékos vámot Mexikóra (majd az autóipart mentesítette alóla, ki tudja, meddig). „Michiganben, Ohióban, Pennsylvaniában és Wisconsinban ez zene volt ez az emberek füleinek – tette hozzá Moore. – Az elfelejtett melós, aki egykor a középosztály tagja volt, imádja Trumpot. A gyár, ahol dolgozott, bezárt, házát a bank elárverezte, felesége elvált tőle, évek óta nem volt nyaralni, nincs normális egészségbiztosítása – de egyvalamit nem vesztett el: a szavazatát. (…) Trump megválasztása a legnagyobb Basszátok meg! lesz a világtörténelemben. És jó érzés lesz. Egy napig. Talán egy hétig. Vagy egy hónapig.”
Bár Trump első elnöki ciklusa alatt is kivetett vámokat (célzottan, Kínára lőve), Moore akkor még joggal mondhatta, hogy amit akkor mondott, csak politikai termék volt. Ám most, hogy teljes erővel ment neki a globalizációnak, és annak egyik fő motivációjaként Amerika újraiparosítását jelöli meg, szintén fanyalog. De rajta kívül sem halljuk, hogy szabadkereskedelem bírálói üdvözölnék Trump „kereskedelempolitikáját”.
Az antiglobalizmus két pólusa
Természetesen nem minden globalizációkritika fakad egy tőről. Az egyszerűség kedvéért két fő eszmei áramlatot érdemes azonosítani. Az egyik a zöld–baloldali, amely elsősorban az 1990-es években erősödött meg, és a társadalmakon belüli és társadalmak közötti egyenlőtlenségek, a környezet kizsákmányolása, a rossz munkakörülmények miatt bírálta a globális kapitalizmust. Free trade helyett fair trade-et, a tőke és munka viszonyának újradefiniálását, a környezet hatékonyabb védelmét követelte.
Ennek a mozgalomnak a fellángolásai voltak az olyan nagyszabású, nem egyszer rongálásba, a rendőrséggel való összecsapásba torkolló tüntetések, mint ami megrázta Seattle-t 1999-ben a WTO miniszteri tanácsán, Genovát 2001-ben a G8-csúcson és még sok nyugati nagyvárost az IMF, a Világbank vagy a Világgazdasági Fórum (WEF) találkozóin az ezredfordulón. A kevés reflexió egyike, amely a napokban ebből a körből megjelent Trump vámjairól, egy olyan kanadai újságíró tollából született, aki 2001-ben Québecben maga is kapott egy adag könnygázt a Summit of the Americas szabadkereskedelmi csúcstalálkozó elleni tüntetésen. Igaz, ő sem örül, hanem naugyézik: szerinte az akkori tiltakozók figyelmeztettek azokra a gondokra, amelyek Trumpot hatalomra juttatták, csak senki sem hallgatott rájuk.
A mozgalom nem véletlenül az 1990-es években erősödött meg: a Vasfüggöny leomlása után tagozódtak be az egykori szovjet blokk országai abba a szabadkereskedelmi rendszerbe, amely a második világháború után kezdett kialakulni az Egyesült Államok gyámsága alatt, majd akkor kapott új lendületet, amikor az ázsiai kis tigrisek (Dél-Korea, Tajvan, Hongkong, Szingapúr), majd az 1980-as évek nyitásával Kína is bekapcsolódott. A ’90-es éveket sokan „hiperglobalizációnak” nevezik. Aztán a 2001. szeptember 11-i terrortámadás és a terror elleni háború, majd a 2008-as pénzügyi válság és azt követő visszaesés elvette a fókuszt.
A problémák azonban nem szűntek meg. A klasszikus zöld-baloldali kritika gyakran beszélt a globalizáció veszteseiről: a harmadik világ üzemeiben és bányáiban kizsákmányolt munkásokról, a szennyező üzemek környezetében élő emberekről és élővilágról, a nagyüzemi mezőgazdaság miatt küszködő kistermelőkről. És a fejlett országok ipari munkásságáról, a rozsdaövezetek népéről. Csakhogy az ő elégedetlenségüket végül nem a baloldal csatornázta be, hanem a jobb – az Egyesült Államokban Trump. (Nem volt lefutott meccs, lehetett volna a baloldali Bernie Sanders is 2016-ban – ám ez egy másik történet.)
A jobboldalon is kialakult egy globalizációkritikus narratíva, ám ez nem a kapitalizmust mint rendszert vagy a nagyvállalatok kapzsiságát tekintette felelősnek a problémákért, hanem az ún. globalistákat mint tudatos politikai aktorok körét, mely a háttérben mesterkedve próbálja uralma alá hajtani a bolygót.
A globalizáció árnyoldalai ebben a narratívában nem a tőke önérdekkövető természetéből vagy a piacok rideg logikájából fakadnak, hanem a Soros-birodalom, a WEF, a Trilaterális Tanács, és más világuralmi háttérszervezetek (Schiffer András szóhasználatával: „globális bábmesterek”) ármánykodásából.
Ebben a narratívában az Amerikai Egyesült Államok nem a globalizáció nyertese, hanem legnagyobb vesztese. Minden jel szerint ez Trump attitűdjének fő mozgatórugója, sőt, még tovább megy: szerinte minden, ami az elmúlt évtizedekben a világgazdaság színpadán történt, tudatos összeesküvés volt Amerika kifosztására.
Nem ilyen lovat akartak
Bár két áramlatról van szó, feltételezhetjük, hogy legalább részben „klasszikus globkrit” oldalról is mutatkozik, ha nem is támogatás, de legalább megértés Trump vámpolitikája iránt. A nagy kép azonban az, hogy a legtöbb ilyen gondolkodó lesújtó véleménnyel van arról, ami zajlik.
Thomas Piketty francia közgazdász, A tőke a 21. században című nagy hatású könyv szerzője például nem rajong jobban a Trump-féle „nemzeti kapitalizmusért”, mint a globálisért. Az ugyanis – írta februárban – a kapitalizmusnak egy agresszív, autoriter és kizsákmányoló formája, ami erőt sugároz, de valójában önpusztító, fenntarthatatlan és megtévesztő, mivel elhanyagolja azokat az oktatási, társadalmi és környezeti beruházásokat, amelyek valódi jólétet és globális versenyképességet biztosítanának Amerikának.
„A republikánusok rájöttek, hogy a gazdasági liberalizmus és a globalizáció nem hozta meg a középosztálynak azokat az előnyöket, amelyeket ígértek. Most a világ többi részét teszik bűnbakká – de nem fog működni, a trumpi koktél csak még több inflációt és egyenlőtlenséget hoz” – tette hozzá a minap.
Jánisz Varufákisz görög közgazdász és volt pénzügyminiszter, aki 2015-ben vált ismertté az EU megszorító politikái elleni harcával, elismeri, hogy lendületet adhat Trump Amerika visszaiparosításának. „Már most is tőkekivonás zajlik Európából, részben Japánból is az Egyesült Államok felé” – ismerte el egy interjúban. Ám szerinte ebből csak a munkásosztály szűk rétege profitál majd, az néhány ezer ember, aki ezekben a gyárakban dolgozik. „Az amerikai prekariátus tagjai, akik fillérekért dolgoznak az Amazon raktáraiban”, egy fikarcnyit sem járnak jobban, sőt az infláció miatt még rosszabb helyzetbe kerülnek.
A neoliberális gazdaságpolitika egyik legismertebb nemzetközi kritikusa Ha-Joon Chang dél-koreai közgazdász, aki szerint a neoliberális gazdaságpolitika sokszor nem segít, hanem akadályozza a globális Dél országainak fejlődését. Ő ezért legitim gazdaságpolitikai eszköznek tekinti a védővámok kivetését. Csak épp nem úgy, ahogy ezt most történik, hanem fejlődő országok által, átmenetileg, saját, gyerekcipőben járó iparuk megerősítésére, amíg fel tudják venni a versenyt a globális versenytársakkal. Ám most a legfejlettebb állam vet ki vámokat. Chang a napokban egy érzékletes hasonlattal is megvilágította ezt. A vámok általa helyeselt alkalmazási módja, hogy nem küldjük el dolgozni az 5-6 éves gyerekünket. A trumpi vámok ezzel szemben olyanok, mintha a 45 éves, pénzügyileg küszködő fiunk köré építenénk védőernyőt.
A koreai közgazdász abban is szkeptikus, hogy sok gyár települne Amerikába. Lehet, hogy néhány igen, de egy valódi ipari újjáépítéshez teljes ökoszisztémára van szükség – szakképzett munkaerőre, infrastruktúrára, kutatás-fejlesztésre és hosszú távú beruházásokra. Az amerikai pénzügyi rendszer azonban rövid távú haszonelvűséget követel meg, ezért a cégek az esetleges többletbevételt nem fejlesztésre fordítják majd, hanem részvény-visszavásárlásokra és osztalékfizetésre.
Az oktatásba kellene befektetni inkább
Pogátsa Zoltán magyar közgazdász, szociológus szintén számos publikációban bírálta a globális kapitalizmust. Most Changra hivatkozva úgy véli, hogy a vám lehet fejlesztéspolitikai eszköz, de csak ha célzottan használják azokban az iparágakban, amiket egy ország tudatos oktatás- és iparpolitikával fel akar fejleszteni 5-10 éves időtávon. Ám Trump nem ezt teszi, hanem tragikomikus módon kapkod.
„Az, hogy a chipgyártást Tajvan uralja, nem csalás eredménye, hanem a tajvaniak évtizedek óta magas szinten művelnek egy fejlett technológiát. Ezt az amerikaiak nem tudják egyszerűen lemásolni
– amikor például a tajvani TSMC félvezetőgyárat épített Arizonában, nem tudta ugyanazt a termelési színvonalat hozni, mint odahaza, például lényegesen nagyobb selejtarányt produkált – ecseteli a Válasz Online-nak a Soproni Egyetem docense. – Ha az amerikai gazdaságot rendbe akarják tenni, akkor nem a kereskedelempolitikát kell erőltetni, hanem az oktatásra és a kutatás-fejlesztésre kellene koncentrálni, hogy ők is eljussanak arra a tudásszintre, mint a tajvaniak. Ennek nem látjuk jelét, sőt.”
hirdetés
Pogátsa hozzátette: annak, hogy az amerikai rozsdaövezet népe a globalizáció vesztese lett, országspecifikus okai vannak. „Nyugat-Európában a jóléti állam megóvta az embereket az életszínvonal drasztikus zuhanásától: átképzési programokat vezettek be, és lehetővé tették, hogy új, értelmesebb munkákat találjanak. Amerikában nincs jóléti állam, így a szabadkereskedelem előnyei nem voltak érzékelhetők, a hátrányai viszont nagyon is” – fogalmazott.
Egy fokkal pozitívabban látja Trump tevékenységét Lányi András, a zöld globalizációkritikus gondolat egyik vezető hazai képviselője. „Nem célja, hogy meghekkelje a szabadkereskedelmi világrendet, de nem kizárt, hogy szándékai ellenére a globalizáció csillapítása lesz tevékenységének az eredménye” – mondta lapunknak a filozófus. Lányi szerint Trump nem koherens gazdaságfilozófiát követ, hanem egy nagy világpolitikai játszmát játszik, aminek a vámok csak részei, és ha ez sikeres lesz, akkor a vámháborút gyorsan elfelejtjük majd, ha sikertelen, akkor pedig belebukik. De a mellékhatás lehet pozitív.
„A piacgazdaság, aminek a zöldek nem feltétlenül az ellenségei, a bizalomra épül. Felelős ember nem jósolhatja meg, mi történik majd még ebben a játékban, de az egyetlen befejezett tény, hogy ez a bizalom az Egyesült Államok irányába megrendült. Ha pedig ennek a bizalomvesztésnek, az új hidegháborúnak az lesz a következménye, hogy egyes régiók, kontinensek elindulnak a viszonylagos önellátás felé, akkor ennek jövedelemteremtő, munkahelyteremtő hozadéka igenis lehet pozitív” – fogalmazott.
A globalizációkritika hitelvesztése?
A szabadkereskedelem védelmezői gyakran hangoztatják, hogy a második világháború után kialakult világrend az emberiség korábban példátlan materiális jólétét eredményezte, nőtt az átlagéletkor és javult egy sor más mutató, globálisan 50-ről 10 százalék alá csökkent a szegénységi küszöb alatt élők száma. Szegény országok sora emelkedett a fejlettek közé azzal, hogy be tudott kapcsolódni abba a nagy rendszerbe, amelyben szinte minden termék, amit megveszünk, országhatárokon átnyúló, kölcsönösen előnyös gazdasági együttműködés keretében, beszállítók tucatjait összefogó ellátási láncokon át jut el hozzánk, olcsón, nagy választékban.
A globalizáción – a nyugati munkásosztályon kívül – mindenki nyert, hangoztatta például Peter Zeihan amerikai geopolitikai író, aki 2022-as, A világvége csak a kezdet című, lapunkban is szemlézett könyvében (ami mégis ennek a rendszernek az összeomlását vizionálta, elsősorban az amerikai kivonulás miatt). Lányi András értelemszerűen nem ért egyet azzal, hogy a globalizációnak nincsenek más vesztesei és vitatja ezt a sikernarratívát.
„A jelenlegi világrend egy irracionális gazdasági verseny, ami pazarláshoz, túlfogyasztáshoz és túltermeléshez vezet. Miközben a termelés fokozódik, a világ erőforrásai kimerülnek, és egyre nagyobb társadalmi és környezeti problémák keletkeznek. Ennek a gazdasági logikának nincs sok köze az emberiség valódi jólétéhez” – véli.
Hozzáteszi: a második világháború utáni újjáépítés korszakában valóban látványos volt a fellendülés, az utóbbi 40-50 évben azonban a gazdasági növekedés és a valódi jólét pályája látványosan elvált egymástól. Az ún. „sikeres” felzárkózó országok pedig gyakran autoriter rendszerek, ahol a fejlődés ára a környezetpusztítás és a helyi kultúrák felszámolása.
Attól nem tart sem Lányi András, sem Pogátsa Zoltán, hogy Trump diszkreditálja a globalizációkritikát. „Ez a kritika eddig sem talált igazán nyitott fülekre a gazdasági és politikai döntéshozók körében – mondja a filozófus. – És Trump esetleges hitelvesztése nem fogja magával rántani a globalizációkritika hitelességét, mert ő ennek csupán egy álságos, torz és sokszor következetlen változatát képviseli. Ezt senki ne keverje össze a zöld mozgalmak által képviselt, rendszerszintű és morálisan koherens kritikával.”
Pogátsa szerint kétesélyes a jövő. „Ha a Trump elleni visszacsapás ahhoz vezet, hogy hagyjuk az egészet, ne bántsuk a globális ellátási láncokat, az hiba lesz. Trump működése mégis arra mutat rá, hogy valami nincs rendben, az emberek várnak valamiféle választ a globalizáció árnyoldalaira. Nem az a jó válasz, amit Trump ad, de talán ez elindíthat egy értelmes vitát arról, hogy mi lenne az. És azt a következtetést sem lehet levonni, hogy a vámoknak általában nincs értelmük. Ha az orvos öt tonna Kalmopyrint írt fel, belehalsz, de attól még a Kalmopyrin nem rossz gyógyszer.”
Nyitókép: Donald Trump leszáll az Air Force One-ról a New Jersey állambeli Morristown repterén 2025. március 22-én (fotó: AFP/Brendan Smialowski)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
