„Gyöngeség, hogy nem kérjük számon a közbeszéd durvulását” – Német László bíboros, a pápa tanácsadó testületének tagja
Tavaly decemberben huszonegy új bíborost iktatott hivatalába Ferenc pápa, köztük az apró szerb katolikus egyház érsek-metropolitáját, a délvidéki magyar Német Lászlót. Belgrádig utaztunk, hogy megismerjük Szerbia történetének első bíborosát, aki a pápa közvetlen tanácsadó kollégiumába lépve az egyházi hierarchia csúcsaira ért. A szerb főváros érsek-metropolitájával missziós hivatásáról, dupla kisebbségi létről, a pápa személyiségvonásairól, konklávéról és a szinódus által megújuló egyház emberi arcáról beszélgettünk. No meg arról, lesz-e valaha női pápa. Nagypénteki interjú.
A beszélgetést megelőző este még sétálunk egyet Belgrádban, ahonnan az elmúlt hónapokban milliós diáktüntetések híre érkezett. Most béke van, igaz, a Parlament épülete körül még ott felejtették a kordonokat és a mindennapi élet átpolitizáltsága visszaköszön a szuvenírbolt zoknikínálatától a szerb államfő kukába ragasztott képéig. Az ortodox templomok méltóságteljes csendjében azonban most is áll az idő. A szerbek jártukban-keltükben betérnek, kendős fejüket meghajtják az asszonyok, aztán az ikonok üvegbúráján hagyva az ajkuk nyomát, tovább futnak a dolguk után.
A kinevezése óta a Szent Cirill és Metód Nemzetközi Püspöki Konferencia elnökeként is tevékenykedő Német László az érsekségen, az Osztrák–Magyar Monarchia egykori nagykövetségén fogad minket. Az épületben, amelyben 1914-ben átadták az első világháborút kirobbantó hadüzenetet. Az udvaron kis templom áll, a nagykövetség egykori kápolnája. 1914-ig az egyetlen hely volt Szerbiában, ahol katolikus szentmisét tarthattak. Felvétel indul.
⁕
– 21 éves volt, amikor belépett az Isteni Ige Társaságába. Az, hogy ilyen fiatalon ennyire komoly döntést hozott, amely mellett azóta is kitart, arra enged következtetni, hogy nem felnőtt fejjel tért meg. Milyen útravalóval indította el a család?
– Bensőséges, jó hangulatú családban nőttem fel, amelyben sok szeretetet kaptam. Édesapám egy vállalatnál, édesanyám pedig otthon dolgozott. Öten voltunk testvérek, így munka mindig akadt körülöttünk. Mindketten magyarok és katolikusok voltak, de mivel édesapám bent volt a pártban, ő kevésbé gyakorolta a vallását nyilvánosan. Persze velünk közösen imádkozott otthon és emlékszem, hogy minden este mondta a rózsafüzért, amikor lefeküdt. Édesanyám mélyen vallásos volt, de nem volt szentfazék. Így neveltek minket is. A nyolcadik osztály vége felé már éreztem, hogy a papi pályára szeretnék lépni, de a szerzetesi hivatás a középiskolában, a szabadkai Kisszemináriumban fejlődött ki bennem.
– Miért pont a verbiták missziós rendjébe lépett be?
– Volt egy anyai nagybátyám, aki Magyarországon dolgozott kalocsai egyházmegyés papként és akiről sokáig nem tudtam, hogy titokban szerzetes is. 1970-ben átjött Jugoszláviába és nem ment többé vissza. Akkor tudtam meg róla, hogy fogadalmas verbita szerzetes. Így ismertem meg a rendünket. Az érettségi után letudtam a 15 hónapos kötelező katonai szolgálatot és utána hivatalosan is jelentkeztem az Isteni Ige Társaságába, a missziós pályát választottam. Az elöljáróim először, 1977-ben Lengyelországba küldtek. Ha az ember az egyházban él, mondhatni, nem lehet teljesen szabad, az adott keretek között mégis hihetetlenül sok lehetősége van a fejlődésre. A szerzetesi élet nekem ilyen értelemben hatalmas szabadságot adott. Egyházmegyés papként biztos, hogy még a tanulmányaimat se fejeztem volna be és képtelen lettem volna mondjuk plébánosként élni. Az számomra túl szigorú élet lett volna, túl szűk lett volna a tér.
– A szerzetes létről az embernek nem épp a szabadság jut az eszébe. A külföldi szolgálat lehetősége miatt érezte úgy, megnyílt a tér ön előtt?
– Igen.
Én, aki a nemzetiségemet és vallásomat tekintve duplán kisebbségi létbe születtem, a missziónak hála megismerhettem a katolikus élet hihetetlen gazdagságát.
Szerbiában a lakosok 90 százaléka ortodox, bár amikor én középiskolás voltam, még 20 százalékuk katolikus volt. Amikor az ember kisebbségben él, teljesen másképp gondolkodik. Ezt nehéz elmagyarázni annak, aki soha még fel sem tette magának a kérdést, milyen folyton vigyázni, hogy a többséget ne sértsük meg. A Délvidék elcsatolása után már 1918-ban is voltak nagy problémák a „nem szerbség” miatt, a második világháború után pedig a helyzet tovább fokozódott. A kommunista rendszerben keresztényként, katolikusként, hogy úgy mondjam, nem tartoztunk a mainstreamhez. Lengyelországban aztán egy csapásra száz százalékig katolikus közegbe kerültem és megismertem az abszolút szabadságot. A további életállomásaim ugyancsak gazdagították a tapasztalataimat az emberi kultúrák terén, amelyek mindig nagyon érdekeltek. Katolikus szerzetesként az emberek különbözősége volt a legfontosabb felismerés számomra és az, hogy mégis mindig találunk közös vonásokat közöttük.
– Úgy hallottam, ha egyszerűen csak magyarnak nevezik önt, felszisszen. Milyen a nemzeti identitása?
– Magyarnak mondom magam azzal a kitétellel, hogy az állampolgárság és a nemzeti hovatartozás nem ugyanaz. Természetesen nem akarom elvitatni, hogy bizonyos érzelmek fűződnek a tájhoz, az emberekhez, akik közé születtem, de ez nem jelenti, hogy hazafi lennék a szó szoros értelmében. Van bennem lojalitás az állam iránt, érzelmileg, kulturálisan viszont sokkal inkább magyarnak érzem magam. Az emberek tudják rólam ezt itt, Szerbiában, sokszor még magyarul is írják a nevemet, ami néha rázós, mert abból mindenféle olyan kiejtés születik, amit jobb elkerülni. 1956-ban, amikor születtem, édesapám csak szerbül írhatta be a nevem az anyakönyvbe. A várost, ahol születtem, Hódságot 1944-ig száz százalékban dunai svábok lakták: 9000 német katolikus. Amikor ezeknek egy részét megölték, egy részét elvitték Szibériába, olyanok jöttek helyettük, akiknek fogalmuk sem volt se a kereszténységről, se a katolikus hitről, se a magyarságról. Kimondottan szláv identitású emberek voltak, úgyhogy szlávul írtak mindent, mindenki a saját nyelvén. Jöttek kolonisták Boszniából, Macedóniából, Montenegróból, Likából. Hely volt bőven, hisz majd’ félmillió német tűnt el egy év alatt. Később aztán, ahogy jártam a különböző világrészeket és egyre több nyelvet megtanultam, a kettős identitásom fokozatosan kozmopolitizmusba csapott át. Én kimondottan élvezem a multikulturális közeget és a mi rendünkben sokakkal meg tudom osztani ezt az érzést. Az Isteni Ige Társaságában most a 7000 örökfogadalmas tagból talán 200 ha van, aki nem tud minimum két nyelvet.
Ez teljesen más, mintha az ember csak az M1-et nézi.
Másképp is alakulnak a gondolataink. Nem azt mondom, hogy ez jobb mint egyetlen nyelvet beszélni, de más, és ez hozzásegíti az embert ahhoz is, hogy kicsit árnyaltabban lássa a katolikus egyház szerepét a különböző országokban. Engem például soha nem rémiszt meg, hogy itt, Európában fogy a katolikusok száma, mert tapasztalatból tudom, hogy az egyházunk igenis fejlődik, gazdag élettel bír és nincs a kihalás szélén.
– A népszerű karikaturistát, Léphaft Pált kérte meg, hogy a bíborossá kreálását követő szentmisén mondjon el egy könyörgést. Miért szerbül kellett felolvasnia?
– A liturgiát ilyenkor a rómaiak szervezik, akik számára én szerb bíboros vagyok.
Hiába mondom nekik, hogy szerbiai vagyok és magyar, ezt – szerintem tudatosan – nem akarják tudomásul venni. Van ebben talán némi lojalitás Szerbia irányában, hiszen Südtirol épp úgy került Olaszországhoz, mint a Délvidék Szerbiához.
Amikor beosztották a liturgiát, valaki úgy gondolta, hogy mivel – az egyház történetében először – Szerbiából is van itt egy bíboros, legyen szerbül a hívek egyik könyörgése. Van egy munkatársam, aki szerb létére katolikus – nagyon kevés ilyen van –, így eredetileg őt kértem meg, hogy olvassa fel a szöveget, időközben azonban családi akadályok gördültek a dolog elé. Léphaft Pali, aki eljött az Újvidékről érkező zarándokbusszal, régi ismerősöm, hiszen nagybecskereki születésű, ahol tizenöt évig püspök voltam. Azt gondoltam, az, hogy a szerb bíboros magyar barátja olvassa fel szerbül a hívek könyörgését, nem válik szégyenére a délvidéki katolikusságnak, sőt még ki is fejezi azt a valóságot, amiben élünk.
– Mennyit változott az egyházról alkotott képe, ahogy felfelé lépkedett a ranglétrán?
– Hmm… Az biztos, hogy korábban sokkal idealizáltabb képem volt az egyházról. Tökéletesebbnek tartottam vallásilag is, egy komoly intézménynek, amelyben a hit, az emberek iránti szolgálat a mérvadó. Ezek az elemek megmaradtak ma is, de megtanultam ezen értékek mellett észrevenni azokat a tényezőket is, amelyek néha döntőbbek, mint a szeretet vagy a hit. Az egyház emberi arca épp olyan komplikált és épp olyan fontos, mint a hitbeli vagy a vallási része. Hogy mondjak egy példát: amikor hazajöttem a Fülöp-szigeteki missziós munkáról és már Magyarországon dolgoztam, egyszer egy bibliakörben feltettem a kérdést, mit gondolnak, Jézus pelenkája nem épp olyan büdös volt, mint a többi gyereké? Az ájtatos asszonyok rögtön felhördültek, hogy hogy lehet ilyet mondani! Az egyházra is, amely tanításunk szerint Krisztus teste, ugyanez vonatkozik. Ha Jézusban lehettek egyszerre isteni és emberi vonások, a bűn kivételével, akkor az egyház is rendelkezhet mindkettővel, de Jézustól eltérően bűnökkel tarkítva. Az igazi probléma az, hogy ma sokszor csak az emberit látjuk és vannak történelmi korszakok, amikor pedig csak a misztifikált egyházat láttuk. Pedig ez a két dolog állandóan keveredik egymással. Fontos, hogy az ember ne veszítse el a hitét, amikor látja az egyház sok emberi vonását. Ez különösen igaz most a papok által elkövetett visszaélések láttán. Milyen sok embernek adott okot ez arra, hogy csalódjanak az egyházban! És milyen sokan nem képesek túllépni a csalódáson! Pedig, bár tényleg nagyon sok rossz dolog történik, mivel rálátok világszinten, azt kell mondanom, az egyházban mégis sokkal több jó van, mint rossz. Gondoljunk csak bele hány millió gyereket mentett meg a kereszténység! És most nem csak a katolikus, hanem a teljes keresztény egyházra, a missziókra is gondolok, hány gyermeknek adott esélyt világszerte a történelemben tanulásra, egészségápolásra. Az egyház sem fekete-fehér.
– Ha már a visszaélésekről beszélünk – és tekintsük most csak Magyarországot – nem azért nehéz túllépnie az embereknek a csalódáson, mert itt az egyházi vezetés nem szívesen kommunikálja ezeket az emberi vonásokat? Mintha Erdő Péternek inkább az lenne a stratégiája, hogy kivárja, amíg elül a visszhangja ezeknek a közvéleményt is felbolygató egyházi visszaéléseknek, amelyekről csak annyit kommunikál a hívek felé, amennyit elengedhetetlenül muszáj és igyekszik őket egyszerű belügyként kezelni. Ez, ha jól értem, szembe megy Ferenc pápa törekvéseivel, hiszen az általa szorgalmazott szinodalitásnak épp a transzparencia és felelősségvállalás a két kulcsszava. Nem kéne a magyar egyháznak ezt az emberi arcot is jobban felvállalnia?
– Ez mindenképp feladata az egyház vezetőinek. Követem a magyar egyházi helyzetet és nagyon pozitív, a hierarchiától független kezdeményezéseket is látok az utóbbi időben. Isten népének joga és kötelessége is dolgozni azon, hogy az egyház képe minél közelebb kerüljön ahhoz, amit az Isten akar. A szinodalitással előtérbe kerülnek olyan kezdeményezések, amely a megkeresztelt férfiak és nők feladatára helyezik a hangsúlyt és örömmel látom, hogy vannak már püspökök, akik odaállnak emellé. Olyan elöljárók is egyre többen vannak, akik megszólalnak és bocsánatot kérnek a kiskorúak ellen elkövetett bűncselekmények ügyében. Tudom, hogy nemrég alakult egy Gyermekvédelmi Kerekasztal és a szinodalitás elmélyítése érdekében aktívan tevékenykedik a Szemlélek is. Sok minden történik, és ennek örülök.
– Ezek a civil kezdeményezések nyilván nagyon hasznosak, ugyanakkor az emberekben van hiányérzet is, mert úgy érzik, az egyházuk vezetése helyett végzik el ezt a munkát.
– Annak, hogy így van, nyilván vannak személyes okai, amikre nem tudom a magyarázatot. Ugyanakkor el kell mondanom, hogy, bár csak négy évig dolgoztam Magyarországon, ebből két évig a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkáraként, úgy tapasztaltam, hogy a magyar társadalom elég zárkózott. Még vezető politikusoktól is gyakran hallunk arról, hogy mi, magyarok kevesen vagyunk, meg hogy a kihalás fenyeget minket. Van egy görcs a magyar lélekben, ami arra ösztönöz bennünket, hogy összezárjunk az új gondolatok előtt, attól tartva, hogy azok szétverhetik az egész az életünket, pedig nem biztos, hogy így van. Én a kultúrák és a hit kapcsolatáról írtam a doktorátusomat, úgyhogy nem csak tapasztalatból tudom, de tudományosan is igazolhatom, hogy azok a kultúrák, amelyek bezárkóznak és nem képesek megnyílni a változásokra, lassan elveszítik a kapcsolatot a való világgal és nagyon sokszor valóban az eltűnés veszélye fenyegeti őket.
Minél kisebb egy nemzet, annál nagyobb annak a veszélye, hogy a félelmeink begubózáshoz vezetnek.
Ha megkérdezünk egy kínait, az biztosan nem fél attól, hogy egyszer csak nem lesz kínai a világon, de a magyarokban él a félelem, hogy ha így megy tovább, lehet, hogy száz év múlva nem lesz igazi magyar, hiszen nincs elég gyerek és nagyon nagy az elvándorlás. Ezeket a problémákat nem lehet kormányrendeletekkel orvosolni. Azok, akik elhagyták Magyarországot, nyugaton felvirágoztatták a magyar óvodákat, például Münchenben a magyar plébánián vagy Zürichben, ahol két évvel ezelőtt jártam és ahol akkor 90 gyerek járt a magyar oviba. Tehát szó sincs arról, hogy az emberek szabadulni akarnának a magyar identitásuktól, épp ellenkezőleg, az láthatólag új erőre kap, amikor elszakadnak a hazájuktól. Ahhoz, hogy ezek a folyamatok természetesen megjelenjenek a határokon belül, a társadalom minden szereplője – az egyház, a politika, a gazdaság, az egyetemek – hozzá kell, hogy tegyék a magukét. Nem arról kéne beszélni, mit veszíthetünk el és hogyan védjünk olyan értékeket, amiket nem kellene védeni, mert ha védjük, úgyis elvesztjük őket. Inkább a jót kell megmutatni az embereknek, amire érdemes törekedniük, meg kell nyílni és adni, adni, adni…
– Ha egy olyan kis ország egyházi vezetőjeként, mint Magyarország, nehéz a változás mellé állni és a nyílt szembenézést választani, akkor mekkora bátorság kellhet ahhoz, hogy az egész egyház megreformálását tűzze ki célul valaki? Ferenc pápa bátor ember?
– Neki megadatott, hogy nem sokat latolgat. Amióta ő a pápa, azon dolgozik, hogy megszülessen egy olyan egyház, amelyben minden embernek helye van. Ferenc pápa jó humorral megáldott ember, aki mer belevágni a dolgokba. Néha nagyon is belevág és olyankor az államtitkárság próbálja fékezni és csiszolgatni az intézkedéseit, de hát ő nem egy szuperdiplomata, neki az a fontos, hogy a dolgok haladjanak. Jelen van benne a dél-amerikai mentalitás – sok dél-amerikai rendtársamhoz hasonlóan, akik képesek órák hosszat beszélgetni a yerba mate tea fölött és közben megváltják a világot minden nap kétszer –, és az is nagyon meghatározza a személyiségét, hogy jezsuita, tehát úgymond furfangos ember. Bátor is persze, hiszen másképp nem vágott volna bele ebbe az egész szinódusi folyamatba, amibe évről évre képes új erőt önteni. A világegyház hihetetlenül nagy intézmény, több mint egymilliárd-négyszázmillió katolikust megmozdítani pedig emberfeletti feladat. Ha mindenki csak egy keveset hozzáad, akkor belsőleg fog megváltozni az egyház képe és lehet, hogy mindez a végén majd a struktúrában is hoz módosításokat. Változhat a püspökök szerepe, mint ahogy már változik is, hiszen a gyermekvédelem területén nagyon nagy felelősség nyomja most már a vállukat, és következményei is vannak annak, ha nem teljesítik a feladatukat. A püspökök felelősségét még transzparensebbé kell tenni, elszámoltathatóvá kell tenni őket. Saját tapasztalatból tudom, hogy most még nem nagyon merik megkérdezni, mit csináltam, miért csináltam. Remélem, hogy ez a következő években változni fog.
– A Partizán vendégeként úgy fogalmazott: Európa tud a legnehezebben bekapcsolódni a Ferenc pápa által elindított, az egyházat annak minden egyes tagját megszólítva megújítani kívánó „szinodális” folyamatba. Miért?
– Sajnos így van. Lehet, hogy azért, mert Európában is van egy, a miénkhez hasonló félelem. Ha visszatekintünk az utóbbi 30 évre, túl sokszor hangsúlyoztuk, hogy „öreg” és „fáradt” a kontinensünk. Ezen kívül Európa bizonyos értelemben megszokta a jót.
Manapság gyakran nem az a kérdés, hogyan tudnánk tovább fejlődni, hanem az, hogyan mentsük meg a piacunkat.
Még mielőtt megjelent volna a MAGA mozgalom, már téma volt, de legélesebben 2015-től a migrációs hullám mutatott rá arra, mennyire féltjük azt, amink van és mennyire szeretnénk azt megtartani nem nézve, mások, máshol milyen árat fizetnek ezért. Minden társadalmi változást félelem övez. Ahhoz, hogy az ember kilépjen a rossz berögződésekből, tudatos lépést kell tenni. Persze kell szép katedrálisokat is építeni, de a kereszténység legfőbb feladata: segíteni az emberen. Nem véletlen, hogy Jézus egy zsinagógát sem épített. Nem szabad elfelejtenünk, hogy azért vagyunk itt, hogy az embereknek boldogságot adjunk, hogy könnyebbé tegyük az életüket azzal, hogy levesszük a terheket a vállukról, hogy kísérjük őket az életútjukon. Egy életünk van és az olyan gyorsan elmúlik, hogy észre se vesszük. Arra kell felhívnunk az emberek figyelmét, hogy ez a lehetőség egyedüli, gyönyörű és mindig vannak mellettünk olyan emberek, akik segítenek.
– Ferenc pápa a szinódus kiterjesztésével nyit azok felé is, akiket eddig valamilyen okból elutasított az egyház. Hogyan, ha az elváltak, a homoszexuálisok például a katolikus tanok szerint bűnben élnek?
– Fontos, hogy az egyház mindenkire nyitott legyen, építve a tagjainak személyes adottságaira, mert nincs olyan ember, aki ne kapott volna valamit a Jóistentől. Még a leggonoszabbnak is lehet valami pozitív adottsága, ha más nem, a szolidaritásra való hajlam, ami a gonoszok között is működik… Ugyanakkor nem mindenki akar az egyházban lenni és ezt is el kell fogadni. Nem mindenki akarja, hogy a pap megáldja, ha nem rendezett viszonyban vagy egynemű párkapcsolatban él. De azt, aki vágyik rá, nem szabad azért eldobni, mert nem úgy él és szeret, ahogy azt mi szeretnénk. Azokat, akik jönni akarnak, be kell fogadni, nem növelhetjük tovább a köztünk lévő szakadékot.
Nem várhatjuk el, hogy az emberek felborítanak mindent és úgy fognak élni, ahogy azt a katolikus egyház elképzeli, mert ez nagyon sokszor fizikailag lehetetlen,
hiszen az új családi kapcsolatok például nem engedik meg. Oda kell figyelnünk mindenkire, aki utat keres az Isten felé.
– Úgy tűnik, a szinodalitás egy nagyon fontos, de még mindig rendkívül elvont fogalom. Hogyan fordítaná le úgy, hogy a laikusok is megértsék?
– Ez a megkereszteltek párbeszéde, a „közös úton levés” és még soha nem sikerült olyan széles körben megkérdezni az embereket, mint most. A szinódusi közös út nyitott minden vallás képviselői számára, minden jószándékú ember részt vehet benne. 2021-től két éven át a plébániák szintjétől az esperes kerületeken át, a püspökségekig folytak a konzultációk, aztán nemzeti és az egyház történetében először kontinentális püspöki konferenciák következtek. Most a befejező dokumentumot visszaadták az egyházmegyéknek és a püspökök feladata, hogy ezt eljuttassák a plébániákra és az emberek foglalkozzanak vele. Arra lenne szükség, hogy a plébániák által elért hívek beszélgessenek el ezekről a dolgokról egymással és a püspökükkel, akik majd ismét összejönnek és akár laikusok bevonásával a püspöki konferencián elindítják a változásokat. A folyamat 2028-ig tart. Tavaly a pápa kivette a tíz legrázósabb témát, amelyek vizsgálatával külön bizottságokat bízott meg.
– Erre a hullámra ült fel a Szemlélek Alapítvány, amely tavaly is, idén is online felmérést indított, hogy bárki elmondhassa, szerinte hol a nők helye az egyházban, hogyan politizáljon és hogyan viszonyuljon az elváltakhoz az egyház?
– Így van. A lényeg, hogy az emberek végre érezzék, hogy az egyház egy közös ügy és hogy segítsenek olyanná formálni, ahol mindenki jól érzi magát.
– Mindez sokkal több emberhez eljutna, ha a bíborostól a legutolsó plébánosig mindenki erről beszélne, mint így, hogy egy keresztény portál nyit fórumot erre a párbeszédre. Vajon miért nem vállalja fel ezt a feladatot teljes mellszélességgel a magyar egyházi vezetés?
– Bízom benne, hogy lassan felvállalja. Én azonban jobban hiszek abban, hogy az emberek képesek megváltoztatni az életet, mint abban, hogy felülről vezessünk be változtatásokat. A mostani szerbiai egyetemi megmozdulást is pozitívan élem meg, mert ez azt bizonyítja, hogy a nép spontán dolgokra is képes, amikben idestova négy hónapja kitart. Bár ezeknek a megmozdulásoknak nincs politikai célja és ez gyengíti őket, mégis azt bizonyítják, hogy az emberekben van egy őserővel rendelkező képesség a jóra és erről nem hajlandók lemondani.
– Magyarországról nézve ma csodálatra méltó, hogy pap létére nem mérlegeli a világi következményeit a megszólalásnak, ha a lelkiismerete úgy kívánja, kiáll a tüntető szerb diákok mellett akár a kormánnyal szemben is. Itt, Szerbiában kisebb vagy nagyobb bátorság kell ehhez, mint Magyarországon?
– A szerb társadalom is úgy vette, hogy kiálltam az egyetemisták mellett, pedig én csak azt mondtam, hogy támogatom a követeléseiket és egyben a szerb államot is megdicsértem, hogy nem erőszakosan próbálják elfojtani a tüntetéseket.
Szerintem az egyháznak néha meg kell szólalnia társadalmi ügyekben.
– A szinóduson résztvevő püspökök közül a Szentatya most elég sokból kreált bíborost, ez azt jelenti, hogy növelte azok arányát a konklávéban, akik az általa elkezdett munka folytatása mellett teszik le majd a voksukat a következő pápa személyének kiválasztásakor?
– Nem merek beszélni Ferenc pápa nevében, még azt sem tudom, hogy én hogyan kerültem a frissen kreált bíborosok közé, ez volt ugyanis az első olyan döntése velem kapcsolatban, amelyről nem kérdezett meg, egyszerűen bejelentette. Hogy mennyire ismeri jól ezeket a jelölteket, akik utána bíborossá válnak? Biztos vagyok benne, hogy vannak közöttük olyanok, akikkel kevesebbet találkozott. Én, mivel különböző nemzetközi feladatokat végzek, valóban sokat forgok Rómában és így sokszor találkoztam vele a betegsége előtt, de nem tudom, ez elég volt-e arra, hogy méltónak tartson a bíborosi címre. Csak annyit tudok, hogy mielőtt bíborossá kreálnak valakit, azért utánanéznek, nincs-e róla valami titkos adat, ami alapján jobb volna a jelöltet nyugdíjaztatni. Amikor egyébként valakit bíborosnak választ ki a pápa, mindig ott van a veszélye annak, hogy az illető megváltozik. A hatalom átformálhatja az embert. Van úgy, hogy valaki jó plébános volt, de rossz püspök lett belőle, vagy épp ellenkezőleg, csapnivaló plébános volt, de amikor kinevezték püspökké, fantasztikus pásztorrá vált. Ritkán, de vannak ilyenek is. Vigyázni kell, hogy az ember ne változzon meg. A kinevezési levélben benne van: „vigyázzatok, hogy ne változzatok meg” (rossz irányba).
– Ön változott, miközben egyre feljebb került a ranglétrán?
– Tudatosan próbálok figyelni arra, hogy ne változzak sokat, hogy továbbra is nyitott legyek az emberek felé, hogy mindenki találkozhasson velem, aki akar, hogy ne legyen protokollárisabb az életem. Egy-két dolgot be kell tartanom, mert több a meghívás és mindenféle más feladatom is van, ami miatt nem tudok annyira jelen lenni mindenhol. De most is civilben járkálok a városban, átmegyek a szomszéd kávézóba, sokat sétálok a kis kutyámmal, Sisivel. Megpróbálok normális maradni, amennyire lehet. Ilyen szempontból jó dolgom van, mert én vagyok az első bíboros Szerbiában, így az embereknek fogalmuk sincs milyen viselkedést kéne elvárniuk tőlem. Képzeljen el egy milánói bíborost! Ott, ahol 15 évszázada mindig bíboros az érsek, milyen allűrök lehetnek! Itt, Szerbiában érzek tiszteletet a kormány részéről, az emberek részéről pedig nagyon nagy örömet tapasztalok, annak ellenére, hogy többnyire csak annyit tudnak a bíborosról, ha látták a Konklávé című filmet, hogy pápát választ. Nekem fontos, hogy az embereknek, akik találkoznak velem, ne az legyen a benyomásuk, hogy milyen magasan vagyok, hanem hogy normálisan tudunk beszélgetni.
– Mit gondol, milyen típusú pápa lesz Ferenc után? Visszaleng az inga és konzervatív bíborost választanak, vagy inkább az ő munkáját folytatja majd a következő pápa?
– Nincs rá garancia, hogy minden úgy lesz, ahogy volt. Ferenc pápában benne van XXIII. János bátorsága, VI. Pál rendszeretete – hiszen a Második Vatikáni Zsinat óta senki nem változtatta meg annyira az egyházi törvénykönyvet, mint ő. A gyermekvédelemmel már II. János Pál elkezdett foglalkozni, de az igazi megvalósítását Ferenc alatt éljük meg. Sok dolgot nem lehet majd utána sem megváltoztatni.
A gyermekvédelem biztos, hogy része marad a katolikus egyház tanításának és a már említett nagy témák, amikről elindult a párbeszéd: a püspökök kinevezése, a nők szerepe az egyházban, ezeket nem lehet leállítani,
függetlenül attól, milyen hullámok jönnek az Atlanti-óceán másik oldaláról.
– Azt mondta, a konklávé légköre megváltoztathatja a véleményeket – az önét is meg tudja változtatni? Önnek van elképzelése, kit választana, ha most lenne a konklávé?
– Nincs. Ha megnézte a Konklávé című filmet, tudja, hogy mielőtt a bíborosok választanak, pár napig együtt vannak. Ezek a beszélgetések azok, amelyekben kikristályosodik egy olyan pápai profil, amelyre akkor szüksége van az egyháznak. Amiatt, hogy a szavazatok kétharmada plusz egy szavazat kell a pápaválasztáshoz, szinte lehetetlen azt mondani egy jelöltre, hogy ő a biztos befutó. Ráadásul soha nem volt annyira nemzetközi a konklávé, mint most, amikor nagyon sok különböző kultúrából, sokféle személyiségből tevődik össze.
– A Konklávé című filmben az a mondat is elhangzik: „Minden bíborosban ott a vágy, hogy pápa legyen.” Önben is?
– Ezt valóban senki sem meri bevallani! Maradjuk annyiban, hogy én sem merem… Ez van annyira fontos dolog, hogy jó, ha hagyunk benne szerepet a Szentléleknek is.
– Mostanra eljutottunk oda, hogy egy nő vezeti a szerzetesek minisztériumát. El tudja képzelni, hogy eljön az az idő is, amikor női pápát választ a konklávé?
– Ebben a pillanatban nem tudom elképzelni, mert bár a protestáns egyházakban már most is vannak női püspökök, de a legfontosabb döntéshozó státuszokban még mindig nem találunk nőket. Az anglikán egyházban, ahol decemberben lemondott a prímás, most három jelölt van, ebből kettő női püspök. Az a hír járja, hogy a yorki érsek lesz a prímás utódja, mert
több oldalról is hallani lehetett olyan híreket, hogy ha nő lesz a prímása az anglikán egyháznak, akkor majdnem minden nemzetközi kapcsolat meg fog szakadni más keresztény közösségekkel.
Szerintem az, hogy nők is tölthessenek be magasabb pozíciót az egyházi hierarchiában, egy hosszabb kulturális folyamat eredménye lehet majd. Hiába élünk digitális világban, 1,4 milliárd hívet nem olyan könnyű megmozgatni, ráadásul a katolikus világegyházban hatalmas végletek vannak a nők társadalmi státuszát illetően, kezdve egy német nő helyzetétől mondjuk egy burundi nőéig… Örülök, hogy a pápa kinevezte Simona Brambilla, M.C. nővért miniszternek és egyelőre annak szurkolok hogy előbb-utóbb minden olyan egyházi poszton, ami nem kimondottan szentséghez kötődik – mert most itt tartjuk a határt, a szentmise és a gyónás szentségénél – találjunk nőket. Szerintem lehetne akár női nunciusunk is. Ha befejezte a jogot, elvégezte a diplomáciai akadémiát, mi akadálya lehetne ennek? Elég sok nagykövettel találkozom, akik között nagyon sok nő van és igen jól végzik a munkájukat.
– Egy szentbeszédében nemrég azt mondta: „Jó lenne közösen leépíteni azt a rengeteg gyűlöletet, félelmet, ami jelenleg Magyarországon uralkodik.” Tegnap, amikor Belgrádban sétáltunk, egy szuvenírbolt kirakatában megláttuk Orbán Viktor arcmását többek közt Vlagyimir Putyin, Radovan Karadžić, Fidel Castro és Sztálin zoknikra nyomtatott képmásai között. Amikor ilyet lát itt, Szerbiában, büszkeség tölti el vagy szégyen?
– Tény, hogy a szerb–magyar barátság soha nem volt olyan szoros, mint most.
Szerbiában azok körében, akik a nemzetet összekötik a vallással, hozzáadják a nyugat-ellenességet és a liberális nyugati kultúrával szembeni ellenérzést, Orbán Viktor nagy példakép.
Mi itt, Szerbiában társadalmi, politikai válságban vagyunk. Ilyenkor sokan úgy gondolják, hogy egy keménykezű elnök többet tud elérni, mint a politikai pártok, demokratikus tárgyalások útján. A szláv lélekben is van egy nagy hajlam arra, hogy erős vezetőket válasszon. Ezt Moszkvában is látjuk, de most az amerikai polgárok is egy kemény kezű, „vad cowboyt” választott, aki mindenkit rendreutasít…
– A keménykedéssel azonban együtt jár az, hogy a szerb elnök hívei belehajtanak autóval a békésen tüntető egyetemi hallgatók tömegébe, vagy hogy az ellenfeleit poloskákhoz hasonlító Orbán Viktor követői folyamatosan tettleg inzultálják az ellenzék aktivistáit. Ön szerint a keresztény egyház vezetőinek nem kéne felemelniük a szavukat a gyűlöletbeszéd ellen és kiállniuk a bántalmazottak mellett?
– Évek óta foglalkozom ezzel a témával, szerintem a társadalmi diskurzus nagyon negatív irányba ment el az utóbbi időben és ebben hihetetlenül nagy szerepük van a közösségi platformoknak, amelyeken felelősség nélkül lehet abszolút hazugságokat terjeszteni. A politikusok is elvesztették a valósággal való kapcsolatot és elfelejtik, hogy tiszteletben kell tartaniuk az ellenfeleiket. Ez nálunk, Szerbiában is így van. Az egyetemisták ötödik hónapja tartó mozgalma oda vezetett, hogy az állami televízióban sokszor olyan dolgok hangzanak el, amiknek nem kéne, különösen egy olyan társadalomban, amely kereszténynek nevezi magát.
Az, hogy nem kérjük számon a közbeszéd durvulását, tényleg nagyon nagy gyöngesége az egyházunknak, amelynek mindenképpen felelőssége erről beszélni.
Én néha-néha mondok valamit, de csak a szerbiai valóságról tudok nyilatkozni. Nagyon fontos lenne, hogy más vallási vezetők is nyíltan beszéljenek ezekről a dolgokról, annál is inkább, mert az emberi történelem nagy ciklusait tekintve azt látjuk, hogy minden nagy háborút ilyen ellenséget kreáló gyűlöletbeszéd-kampány előzött meg. Olvastam, hogy az első világháborúban, 1916-ban kivégeztek katonákat az osztrák-magyar oldalról és az olasz frontról is, mert karácsonykor békésen üdvözölték egymást. Hiszen hogy akarsz az ellenséggel leszámolni, ha nem tudod elhinni, hogy az ott a másik oldalon az ördög, te meg az angyalok királya vagy? Jézus mondta: „Az emberi szívből jön a legtöbb rossz.”
⁕
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
hirdetés
