Ferenc pápa politikai misztikája – folytatható-e az egyházfő öröksége?
Húsvéthétfő reggelén, 88 éves korában meghalt Ferenc pápa, azaz Jorge Mario Bergoglio, aki 2013 márciusa óta állt a római katolikus egyház élén. De ki volt ő mint ember és ki volt pápaként az egyház számára? Folytatható-e az öröksége vagy változás következik a katolikus egyházban? Vendégszerzőnk, Görföl Tibor elemzésbe hajló nekrológja.
Ha egy pápa meghal, nehéz elkerülni a hangzatos szólamokat. Mégis úgy tűnik számomra, hogy a címben szereplő kifejezés egészen pontosan leírja azt a két dimenziót, amelyben Jorge Bergoglio oly otthonosan mozgott az elmúlt tizenkét év folyamán, s közben szinte folyamatosan meglepetésekkel szolgált. Alakja és munkássága azért nehezen megragadható és elhelyezhető, mert kifelé irányuló, nyilvános igényű és korának égető kérdéseire szuverén erővel reagáló megnyilvánulásai szervesen összefonódtak befelé tájékozódó, vallási elmélyülésről tanúskodó és a hívő emberek életformáját közvetlenül érintő szellemiségével. Könnyű összegyűjteni azokat a gesztusait, amelyek rendszeresen a nyilvános figyelem középpontjába helyezték, de valamivel nehezebb feltérképezni vallási látásmódjának tartópilléreit. Ráadásul változott is az évek folyamán, és e változások végképp nem mindenkinek voltak ínyére.
„Kicsoda Jorge Mario Bergoglio?”, hangzott az egyik kérdés a megválasztása után adott egyik első interjújában, és a válaszra valószínűleg senki nem számított: „Bűnös vagyok. Ez a legpontosabb meghatározás.” Minden jel arra mutat, hogy komolyan is gondolta. Az évek folyamán aztán még sokan és sokszor feltették ezt a kérdést, és úgy tűnhetett, egyre nehezebb választ adni rá, mert a pápa kivonta magát a leegyszerűsítő beskatulyázások alól. Egyik legfontosabb erénye ugyanis az volt, hogy nem volt hajlandó alászállni a kultúrharcok lövészárkaiba, és nem elégítette ki azokat az igényeket, amelyek szívesen kisajátították volna az ideológiai spektrum valamely áramlatának. Magyarországon ezt különösen fontos hangsúlyozni, ahol valószínűleg ezzel magyarázható, hogy a katolikus egyházon belül és kívül igen sokan nem igazán tudtak mit kezdeni vele, és szokatlanul nagy ellenállásba is ütközött.
Hidak, nem falak
Hidakat kell építeni, nem falakat, üzente azoknak, akik elzárkóztak a menekültek és a bevándorlók elől, és ez a pápasága első napjaitól mindvégig megőrzött hozzáállása nagyfokú értetlenséget váltott ki. 2013 júliusában első külföldi útja a több ezer migráns átmeneti célpontját alkotó Lampedusa szigetére vezetett, ahol katasztrofálisnak minősítette a globális világ globalizálódott közönyét, mélyen elítélte a kényelem kultúráját, amely közömbössé tesz mások iránt, s miközben gyászmisét mutatott be az életüket vesztett migránsokért, azon töprengett, vajon siratja-e még valaki a sorsukat. Azoknak, akik hajlamosak lennének naivitással vagy rosszindulattal vádolni korunk népvándorlási folyamatainak ilyen együttérző kezelése miatt, elég lenne csak elolvasniuk azokat a nyilatkozatait, amelyek szerint kívánatos lenne, hogy mindenki a szülőföldjén boldoguljon, de a távozni kényszerülőkkel szemben csak a befogadó integráció lehet a megfelelő magatartás.
A hídépítésen kívül a perifériák emlegetése is hamar szinte védjegyévé vált Ferenc pápaságának, és már első programadó írásában, az Evangélium öröme kezdetű dokumentumban összekapcsolta a kilépő és kifelé induló egyház képével. Elindulni pedig jócskán volt hová: miközben maga Jorge Bergoglio Argentínából, a globális Délről érkezett, azaz maga is útra kelt, hogy megérkezzen Európába, ahonnan apja egykor távozott,
kilépési és utazási lendülete szellemi és földrajzi értelemben is sok új tájra eljuttatta.
Ő volt az első pápa, aki az Arab-félszigetre utazott, és korábban aktív háborús területre sem tette még be a lábát egyházfő (Ferenc 2015-ben fordult meg a Közép-afrikai Köztársaságban). Tavaly ősszel még elutazott Kelet-Timorba, és más marginális területektől sem riadt vissza, például Magyarországtól. Nagyobb súllyal esik a latba, hogy 2022 nyarán ellátogatott Kanadába, ahol hatalmas hullámokat vert, hogy fokozatosan kiderült, micsoda bántalmazásokat szenvedtek őslakos gyermekek katolikus oktatási intézményekben. A pápa nemcsak találkozott őslakos közösségekkel, de az evangéliummal ellentétesnek is nevezte a bentlakásos iskolák „pedagógiáját”, és komoly vizsgálatokat sürgetett.
Szellemi kilépéseinek hatóköre semmivel sem volt kevésbé kiterjedt. A legfontosabbnak alighanem a muszlim világgal kezdeményezett kapcsolatai tekinthetők. Valódi barátság fűzte Ahmed et-Tajjebhez, a kairói Al-Azhar-mecset nagyimámjához, az al-Azhar Egyetem korábbi elnökéhez, akivel 2019-ben közös nyilatkozatot írt alá az emberi testvériségről és a békés együttéléséről Abu-Dzabiban, majd 2024-ben a legnagyobb ázsiai mecset imámjával, a jakartai Naszaruddin Umarral hasonlóképpen hitet tett a vallások közötti személyes kapcsolatok fontossága, a vallási szélsőségek leküzdése és a világban dúló konfliktusok felelős kezelése mellett. Ugyanilyen emlékezetes, hogy 2017. október 31-én a svédországi Lundban részt vett a reformáció elindulásának 500. évfordulója kapcsán rendezett megemlékezésen. Szoros szövetségese lett Bartholomaiosz konstantinápolyi pátriárka, akivel nemcsak azért értették meg egymást könnyen, mert mindketten szerzetesek, de azért is, mert globális távlatban gondolkodtak, rendkívül érzékenyen reagáltak a történelmi változásokra, és a kereszténység lelki forrásaiból merítettek.
Kétértelműségek
Kapcsolatfelvételei és nyilatkozatai egyúttal azonban sokszor értetlenséget is kiváltottak. Szinte egész pápaságán végigvonult annak a gyanúnak az árnyéka, hogy a baráti közeledés igényéből fakadó gesztusai kétértelműséget csempésznek a katolikus gondolkodásba, amelyet oly sokan a teljes egyértelműség fellegvárának szeretnének látni. Abu-Dzabiban aláírta azt a kitételt, mely szerint Isten akarja a vallások sokféleségét – de mi lesz akkor a kereszténység, konkrétabban a katolicizmus kivételes státuszával és igazságismeretével? Pápaságának alighanem leggyakrabban idézett (2013 nyarán elhangzott) mondata szerint „ha valaki meleg, és jó szándékúan Isten akaratát keresi, ki vagyok én, hogy elítéljem?” – de mi lesz akkor a homoszexualitás gyakorlását élesen elítélő katolikus tannal? Az azonos nemű párok megáldását bizonyos körülmények között engedélyező vatikáni dokumentum 2023 végén aztán ismét csak felborzolta a kedélyeket. A szerelemről és a családról szóló Amoris laetitiában Ferenc pápa engedélyezte, hogy szigorú feltételek mellett szentségekben részesüljenek azok, akik elváltak, majd új polgári házasságot kötöttek – de mi lesz akkor a „rendezetlen” élethelyzetűeket a szentségektől távol tartó katolikus meggyőződéssel? A baráti vagy atyai gyakorlati szándékú gesztusok nyomába járó kétértelműség egészen biztosan kiiktathatatlan lesz az argentin pápa örökségéből, és
sok viszály forrása lesz az a dilemma, hogy miként kell érteni, amit mondott vagy tett.
A közvetlenségével és spontaneitásával sokakat lenyűgöző katolikus egyházfő a külsőségekben sem fukarkodott korábban egyértelműnek számító tényezők megbolygatásával. Nem volt hajlandó beköltözni a pápai lakosztályba, egyszerű kis fehér autóval közlekedett, soha nem húzott a lábára piros cipőt, megválasztása után pedig egyszerűen úgy köszöntötte az ünneplő sokaságot, hogy „Jó estét!” E keresetlen megnyilvánulásai élénk és elmélyült hitéből fakadtak, és bár könnyen lehet, hogy látványos megnyilvánulásaihoz képest a hite sokak számára érdektelennek tűnhet, képtelenség lenne, ha pont a hit kerülne háttérbe egy pápa esetében. Egyik beszédében felpanaszolta, hogy a kereszténységben valós jelenség az „absztrakt Jézus” tisztelete, vagyis az a magatartás, amelynek képviselői szóban ugyan elismerik Jézus Krisztus jelentőségét, de nem sok jelét adják annak, hogy a gondolkodásmódjukat és az életüket áthatná az „élő Jézus” elfogadása. Nem sok minden irritálta jobban a formális vallásosságnál, és egész pályáját átitatta az a törekvés, hogy teret engedjen Krisztus változásokat és átalakulásokat magával hozó jelenlétének. Nehéz rossz néven venni tőle, hogy elénk tárta, ebben a folyamatban igenis van tapogatózás és kísérletezés, mert nincs minden előre meghatározva. Amikor fiataloknak arról beszélt, mit jelent Jézus Krisztust szemlélni, lehetetlen volt nem érezni, hogy mélylelkű ember beszél, aki a jezsuiták iskolájában megtanulta, mit jelent a személyes istenkapcsolat – és milyen gyakorlati következményekkel kell járnia. Nem túlzás misztikáról beszélni Ferenc pápa kapcsán, bár nagyon jellemző, hogy mintha ez részesülne a legcsekélyebb figyelemben.
A világegyház és a globális világ
Sokkal szembetűnőbbek e misztika egyházi és politikai vetületei. Jorge Bergoglio egész életének egyik legfontosabb írása a 2007-ben kiadott úgynevezett aparecidai dokumentum volt, amely a dél-amerikai és karibi püspökök ötödik közgyűlésének eredményeit foglalta össze, a későbbi Ferenc pápa szerkesztésében (és elődje, XVI. Benedek bevezetésével). Nem csupán formális konvenció, hogy a dokumentum a misszió fontosságával és az evangélium hirdetésének kiemelésével kezdődik, ahogyan az sem véletlen, hogy egyházán belül Bergogliónak e két területen támadt a legtöbb nehezen megoldható problémája. Az evangélium hiteles hirdetésének útjába hivatali ideje alatt semmi nem gördített akkora akadályt, mint a szexuális bántalmazások miatti válság, amelyre rendkívül határozottan reagált. A legsúlyosabban érintett országok közül Chilébe el is látogatott, és a mai napig sokat idézett hivatkozási alap a chilei egyházhoz írt levele, amelyben egyaránt elítéli a szexuális, a hatalmi és a lelkiismereti visszaéléseket. Amit ennek összefüggésében a bántalmazások egyik gyökerének tekintett klerikalizmusról, vagyis a papság hatalmi helyzetének visszás felfogásáról mondott, az éppoly irritáló egyesek számára, mint amennyire előremutató mások szerint.
Hasonló okokból gyűlt meg a baja a német egyházzal, amely a bántalmazások botrányára olyan választ adott, amely a pápa szerint veszélyesen elhajlik a katolikus normáktól – Németországban van már egy protestáns egyház, nincs szükség még egyre, mondta.
Amerikában jól látható módon olyan személyi döntéseket hozott, amelyek az amerikai katolicizmus bevett prioritásainak újragondolását szolgálták.
Magyarán nem támogatta, hogy az abortusz, miközben kiemelten fontos kérdés, egyeduralkodó legyen az egyházi közbeszédben, hanem hasonló jelentőséget kívánt biztosítani a klímaváltozásnak, a neoliberális gazdasági elvek problémáinak és a bevándorlókkal való méltányos bánásmódnak. Érthető, hogy 2016 és 2020 között a morális kérdésekben konzervatív díszletek közé helyezkedő, gazdasági téren viszont gátlástalanul eljáró amerikai katolikus és protestáns republikánus elit az egyik legnagyobb ellenségeként kezelte Bergogliót, és a szembehelyezkedésből olyan szövetségeseik sem maradtak ki, mint Matteo Salvini vagy Jair Bolsonaro. Ferenc pápa egyik utolsó felcsattanása, az ókori keresztény hagyományt teljesen félreértő J. D. Vance amerikai alelnököt kijavító pápai levél e feszültség kései lenyomata.
Ehhez képest kissé nehezebben volt követhető Ferenc pápa kínai és orosz politikája. 2024 októberben immár harmadszor újította meg a Vatikán azt az egyezményt, amelyet 2018-ban kötött Kínával, s
Ferenc maga is rendkívül óvatosan és előzékenyen viszonyult Pekinghez.
Az óvatosságra volt is oka, hiszen azután, hogy 2000. október 1-én a katolikus egyház szentté avatott százhúsz kínai vértanút, sokat romlott a két állam kapcsolata. Nem véletlen, hogy Ferenc pápa a kínai kapcsolatok egyik veteránját, Pietro Parolin bíborost tette meg államtitkárává, abban a reményben is, hogy javulhat a két állam viszonya. Az egyezmény megújítása azért is volt jelentős 2024-ben, mert ily módon a Vatikánnak közvetlen kapcsolata lehet a kínai katolikusokkal, akiket a népköztársaság megalapítása óta élesen megosztott a kommunista részről, római jóváhagyás nélkül kinevezett püspökök és a Rómával közösségben lévő, „földalatti” püspökök közötti távolság.
Hasonló óvatosság volt megfigyelhető az Oroszország által megtámadott Ukrajnában dúló háborúval kapcsolatban is. Tavaly márciusban sok-sok utólagos magyarázatot igényeltek Ferenc pápának azok a szavai, melyek szerint Ukrajnának „a fehér zászló bátorságát” kellene tanúsítania, és egyébként sem sok maradt abból a 2022 márciusában még határozottnak tűnő retorikájából, amely szerint Ukrajnában nem csupán katonai művelet folyik, hanem háború, Kirill moszkvai pátriárka nem lehet az orosz elnök „ministránsa”, és a háború egyenesen „szentségtörő”. Tavaly karácsonyra már a tárgyalások követelésévé alakult át az éles nyelvezet, bár úgy tűnik, kevesen vették észre, hogy december 13-án első alkalommal találkozott egymással Ferenc pápa és a 2019-ben önállóvá váló ukrán ortodox egyház feje, Epifanyij metropolita, s a két vezető egyetértett abban, hogy csakis „igazságos békének” lehet értelme Ukrajnában.
hirdetés
A bezárkózó nacionalizmus
Bergoglio politikai misztikája azonban nem is elsősorban diplomáciai téren figyelhető meg, hanem pápasága legérdekesebb és legátfogóbb igényű dokumentumában, a Fratelli tutti kezdetű enciklikában. Nem érdemes illúziókat táplálni azzal kapcsolatban, hogy hányan olvasnak el egy-egy pápai körlevelet, de ha valaki úgy dönt, hogy nem a természeti környezettel kialakított viszonyról szóló Laudato si’ lesz az egyetlen pápai szöveg, amelyet tanulmányoz (úgy tűnik, az elmúlt másfélszáz évben ez volt a legolvasottabb pápai irat), akkor jól teszi, ha a „testvériségről” és a „társadalmi barátságról” szóló dokumentumot választja.
Az írás legfőbb kérdése, hogyan lehet hitelesen kilépni a másik felé, túl a szűkebb közösség, a saját csoport vagy a család határain. De mielőtt bárki az egyneműsítő globalizálódás szószólóját kezdené sejteni a pápában, azzal kell szembesülnie, hogy a Fratelli tutti szerzője
különösen fontosnak tartja a személyes és a nemzeti identitást, nem sokra becsüli azt a hamis egyetemességet, amelynek képviselői egyszerűen csak nem tudják megérteni saját népüket,
vagy egyenesen neheztelnek rá – más szóval a helyi kultúrához kötődő valódi egyetemesség foglalkoztatja.
A szövegből világosan kitűnik, hogy Ferenc pápa valóban a dél-amerikai „népi teológia” talaján állt. Igazi kincs volt a szemében a nép valósága, azok a kulturális és közösségi kötelékek, amelyek összetartanak egy népet, s ezért különösen fájdalmas volt számára, hogy a nép értékét árnyékba borítja az az újkeletű populizmus, amely számító politikai célok szolgálatába állítja a nép kultúráját, és a társadalom legalacsonyabb rendű hajlamait szolgálja ki, a gyűlölet és a bezárkózás tendenciáit erősíti, és saját országa látszólagos védelmében gyűlöletet kelt más népek ellen.
A pápát aggasztotta a „bezárkózó nacionalizmus”, amely abban az illúzióban ringatja magát, hogy a bezárkózás nagyobb fokú biztonságot teremt, jóllehet csak az önzés körmönfont formáját választják, akik ily módon másokkal szemben határozzák meg magukat, ahelyett, hogy szívük tágasságával mások el- és befogadása révén adnák tanújelét valódi önállóságuknak.
Egyházi örökség
Sok minden változott a katolikus egyházban Ferenc évei alatt. A bíborosok valószínűleg alapvetően azért választották meg, hogy végrehajtsa a római Kúria reformját, s ez meg is történt a vatikáni „minisztériumok” átszervezésével, annak biztosításával, hogy laikusok vezető tisztséget tölthessenek be az egyház legmagasabb adminisztratív szintjein, vagy éppen azzal, hogy a gyermekvédelem beépült a Vatikán struktúrájába. Fontos lépés volt, hogy Bergoglio jelentősen visszaszorította a csak tridenti rítusként emlegetett latin liturgikus forma használatát, mert úgy vélte, hogy javarészt a modern katolicizmus elleni tiltakozás jele. Utolsó hónapjaiban
kitüntetett figyelmet szentelt a nők egyházi helyzetének, és több nőt magas tisztségbe helyezett.
Közel százötven bíborost nevezett ki, akik közül száztízen utódja megválasztásában is részt vehetnek (vagyis csak 28 olyan jelölt van a 138 között, akit nem Ferenc nevezett ki). És ami a legfontosabb: 2021-ben útjára indította a világegyház úgynevezett szinodális folyamatát, amelynek az a célja, hogy mindenki hallathassa a hangját a hívő közösségben, és a hatalmat többé ne lehessen a hétköznapi emberek igényeire vakon gyakorolni az egyházban. Nem baj, hogy bizonyos berkekben a szinodalitás szitokszóvá vált, és egyes országokban teljes kudarcot vallott – a hívő emberek életének tényleges valósága felé elinduló kilépést nem lehet visszafordítani egyhamar.
Miközben egy sor dolog megváltozott, és számtalan dolog változatlan maradt, talán maga a reform kifejezés értelme is teljesen képlékennyé vált – a legtöbb katolikusnak talán azt a legnehezebb megmondania, mit tart kívánatosnak, ha reformot tart kívánatosnak. Ezzel együtt azonban a hívő emberek jelentős hányada valószínűleg úgy éli hívő életét, hogy korának legégetőbb társadalmi kérdéseiben nem katolikus identitása, hanem ideológiai szimpátiák alapján dönt, legyen szó akár háborúkról, akár a szexualitással összefüggő kérdésekről, akár a menekültekről vagy éppen gazdasági folyamatokról. Magyarán sokak számára nem az egyházfő és a Vatikán álláspontja a mérvadó az „idők jeleivel” kapcsolatban, hanem kedvenc ideológiai áramlatuk. Számukra Ferenc pápa olyan intő jel marad, aki még sokáig arra fog figyelmeztetni, hogy a Krisztusba vetett hitből kibontakozó politikai misztika felülírja a politikai ideológiákat, azaz a hívő közösség egységét megtestesítő pápa véleménye fontosabb, mint a jövő-menő ideológiai divatok. És az utódjának is az lesz az egyik legfontosabb dolga, hogy ne ereszkedjen alá a lövészárkokba, de ne is maradjon süket a saját korában felhangzó kiáltásokra.
Nyitókép: Ferenc pápa 2016-ban. Fotó: Filippo Monteforte / AFP
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
