Nyomozás MS mester után: a szálak Bécsbe vezetnek
Detektívregényhez hasonló nyomozásra hívja a látogatót a Szépművészeti Múzeum nagyszabású kiállítása. Mit tudunk MS mesterről, a késő középkori művészet leghíresebb magyarországi festményének alkotójáról? Meglepően keveset: mindössze egyetlen nagyszabású mű, a szétszóródott selmecbányai oltár hét táblaképe és egy pár éve felfedezett rajz alkotta eddig az életművet. Ez a kiállítás azonban valódi tudományos szenzáció: a kurátorok közül Endrődi Gábor egy sor rajzot, két festményt és egy falképet tulajdonít az ismeretlen festőnek, és ennek alapján MS mester pályáját is megpróbálta rekonstruálni. Arra is javaslatot tesz, hogy ki rejtőzhet a monogram mögött. Ha igaza van, át kell írni a magyar és az osztrák művészettörténeti könyveket.
Huszonnyolc évvel ezelőtt, 1997 márciusában a Magyar Nemzeti Galéria tavaszi kiállításán örvendezhetett a közönség annak, hogy nyolc év kihagyás után újra láthatja a késő középkori magyar – bár inkább: magyarországi – művészet főművét, MS mester Vizitációját. A táblaképet 1989-ben kellett bevenni az állandó kiállításról, mivel állapota akkor már annyira rossz volt, hogy a képet muszáj volt átfogó, gondos restaurálásnak alávetni. A korabeli beszámolókból tudjuk, hogy a viszontlátás sokak számára megdöbbentő lehetett; akik megszokták „a festmény régi, aranyos-barnás barátságos fényét”, azoknak egy sokkal színesebb, frissebb Vizitációval kellett megbarátkozniuk.
Most ilyen változásra nem kell felkészülnie lélekben annak, aki a Szépművészeti Múzeum nagyszabású kiállítására ellátogat. Arra viszont igen, hogy ezúttal egy izgalmas művészettörténeti nyomozás részese lesz. A kiállítás egészen rendkívüli merészséggel jelenti be az igényét a magyar (és az osztrák-német) művészettörténet újraírására. Minden rangos tárlatnál meg kell legyen a szándék arra, hogy egy életművet friss szemmel újra áttekintsen, hogy tudományos szempontból releváns megállapításokat is tegyen. Itt azonban ennél sokkal többről van szó: a kurátorok közül Endrődi Gábor arra vállalkozott, hogy MS mester mennyiségileg szerény életművét jelentősen kibővítse, és óvatosan bár, de arra a régi talányra is választ adjon, ki volt a csak monogramról ismert alkotó. Végül eljutunk egy konkrét névig, a monogram feloldásáig. Ez óvatos felvetés marad, de a kiállításon végigsétálva kibontakozik az életpálya rekonstrukciója a régi és új művek szilánkjaiból – ha nem társítjuk hozzá a nevet, akkor is megkapjuk az életrajz nélküli MS mester életrajzát.
Ez a kiállítás egy friss, itt bemutatkozó tudományos elméletre épül, ami szinte páratlan a Szépművészeti Múzeum gyakorlatában.
Lényeges, hogy a látogató ezúttal ne úgy olvassa a tárlatot, mintha abban csak kétségbevonhatatlan tények sorakoznának, hanem ahogy az ilyen felvetéseket szokás: nyitottan és kételkedve. Kételkedve akár abban is, hogy igaz-e az újonnan a mesternek tulajdonított képek fölé odaírt szerzőség, mert erről egyelőre nincs – nem is lehet – megszilárdult szakmai konszenzus. A nemzetközi tudományos közösség ezt az elméletet meg fogja vitatni, cikkekben ki fogja vesézni, és csak évek múlva derül ki, hogy mennyire találja meggyőzőnek.
Ám van primér élvezeti értéke is ennek a tárlatnak, ami szintén nevezhető szenzációnak, és ami megkérdőjelezhetetlen: most először van egy térben, egymás mellett az elpusztult selmecbányai szárnyasoltár mind a hét fennmaradt táblája. Nem tudjuk, mikor sodródtak el egymástól MS mester gyönyörű táblaképei, de mindenképpen évszázadok teltek el azóta, hogy az oltárt barbár kezek feldarabolták, a képeket a keretekből kivágták, és különböző templomokba szétszórták.
1997-ben ennek a találkozásnak már meg kellett volna történnie. A szárnyasoltárt eredetileg nyolc táblakép díszítette, a felső sorban négy Krisztus születésével kapcsolatos jeleneteket ábrázolt, az alsó sorban négy kép a Passió jeleneteit. A képek közül egy elveszett (vagy lappang? micsoda lehetőség belegondolni, hogy valahonnan még előkerülhet!), öt Magyarországon van, egy Szlovákiában, egy pedig Franciaországban. Sorrendben:
- Angyali üdvözlet (elveszett, 1755-ben említik utoljára Újbányán)
- Vizitáció (1902 óta a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria birtokában)
- Krisztus születése (a hontszentantali plébániatemplomban)
- Királyok imádása (1883 óta a lille-i Szépművészeti Múzeumban)
- Krisztus az Olajfák hegyén (az esztergomi Keresztény Múzeumban)
- Keresztvitel (az esztergomi Keresztény Múzeumban)
- Kálvária (az esztergomi Keresztény Múzeumban)
- Feltámadás (az esztergomi Keresztény Múzeumban)
Az öt határainkon belül őrzött táblaképet viszonylag könnyű összehozni, de a másik kettő eddig megoldhatatlan problémát jelentett. A lille-i tábla 1997-ben járt először Budapesten, és úgy volt, hogy a hontszentantali kép is jön, olyannyira, hogy a kölcsönzésért a katalógusban köszönetet mondtak a plébánosnak. Végül azonban nem engedték ki a festményt Szlovákiából.
Most jobb a két ország viszonya, megérkezhetett a Krisztus születése Szentantalból és újra itt van a Királyok imádása Lille-ből, vagyis a selmecbányai oltár összes fennmaradt táblaképe, és mellettük látható két monumentális faszobor is a selmecbányai Jozef Kollár Galériából, amelyek a feltételezések szerint az oltárszekrényben álltak: Szent Katalin és Szent Borbála alakja. Csak a harmadik szobor, a gyermekét tartó Madonna maradt otthon, a Szent Katalin-templomban.
A képeket együtt látni életre szóló élmény. Már csak azért is, mert a legtöbbünknek MS mester „egykönyves szerző”, kizárólag a Vizitációt jelenti.
A Vizitáció a magyarság közös vizuális kultúrájának az egyik alapköve, olyan kép, amit mindenki ismer.
Valószínűleg hosszú évtizedek óta nem készült tankönyv, amelyben ne szerepelt volna a középkori magyar művészet illusztrációjaként. Ez az ikonikus kvalitás akkor is egyértelmű, ha az oltár többi táblaképe mellett látjuk. Van benne valami megfoghatatlan csoda, ami közvetlenül a néző lelkét érinti meg. Lehetne boncolgatni, hogy miért van meg ez ebben az egy festményben, és miért nincs ott a többiben, mindenesetre ez emeli a legnagyobb műalkotások közé. Az oltár többi képe nem ilyen: elmerülhetünk szép részletekben, felfedezhetünk jól elkapott és ügyetlenebb mozzanatokat – mint minden nagy szárnyasoltár, a selmecbányai is műhelymunkában született, tehetséges és kevésbé tehetséges kezek dolgoztak rajta –, de egyikről se jutna eszünkbe, hogy könyv borítójára tegyük. A Vizitációhoz mégis hozzátesz, hogy ezúttal nem önmagában álló műalkotásként találkozunk vele, hanem úgy, ahogy az egykori alkotó és a megrendelők megálmodták: egy újszövetségi képsorozat részeként.
Különös belegondolni, hogy a Vizitációt szabályosan fel kellett fedezni, hogy egyszer csak előbukkant az ismeretlenség homályából. Még a pontos dátumot is tudjuk: 1899 nyarán kopogtatott be Vörös Ferenc selmecbányai jegyzőhöz egy Unger József nevű házaló régiségkereskedő az ütött-kopott fatáblával. Vörös felfigyelt a tábla szépségére, megszervezte, hogy két évvel később bemutassák a városban egy kis kiállításon, majd 1902-ben megvette a képet az Országos Képtár. Amikor 1906-ban megnyílt a Hősök terén az új Szépművészeti Múzeum, mindössze egyetlen emeleti terem foglalkozott a középkori magyar művészettel. Tizenhét képet őriztek itt, köztük a Vizitációt. Azóta az említett néhány éves szünettől eltekintve mindig állandó kiállításon szerepelt.
A Vizitáció felfedezése a 20. század elején nemzetközi művészeti szenzáció volt. A kezdetben csak fekete-fehér fényképekről ismert alkotás kvalitása még ezen a szűrőn is átragyogott, és a német művészeti írók lelkesen ismerték fel a távoli magyar városkában előkerült festményben a német késő gótika lappangó remekművét. Sorra születtek a lelkes azonosítások, hogy melyik nagy festő alkotása lehet, de ahogy a körülmények világossá váltak, ezek hamar tarthatatlanná váltak.
A legalapvetőbb tényeket már a 20. század elején sikerült összeszedni. Vörös azt írta, hogy „egy kis falusi plébániai épület szénapadlásán” talált rá Unger a táblára, de a felföldi templomokat végigjáró Divald Kornélnak a helyiséget is megnevezte: a Selmecbánya melletti Tópatakot. Az teljesen egyértelmű volt, hogy a festménynek Selmecbánya valamelyik jelentős templomából kellett az aprócska Tópatakra kerülnie, és a környéken szétnézve az ugyancsak közeli Szentantalon találtak láthatóan összetartozó képeket: egyet az ottani plébániatemplomban, a négy passióképet pedig már az esztergomi Prímási Gyűjteményben, ahova 1885 és 1891 között kerültek be a szentantali kastély urától. Az 1920-as évek végére világossá vált, hogy egy nagy késő gótikus szárnyasoltár szétszedett darabjairól van szó, és a sorozatot záró utolsó passióképen megtalálták a szignót és az évszámot is: MS 1506.
„MS mester” ezzel megszületett.
A lille-i tábla később került a kutatás látókörébe, és csak akkor lett egyértelmű, hogy tényleg az oltárhoz tartozott, amikor 1997-ben először Budapesten járt. Első ránézésre el is üt színvilágában, stílusában a többitől, de az összetartozás – amit a mostani újabb vizsgálatok megerősítettek – mégis egyértelmű, mert a szétfűrészelt táblák centire pontosan azonos szélességű hársfadeszkákból állnak az egykor egymás alatt lévő képeken (további bizonyítékként még egy utólagos vájat is szolgál, ami ugyancsak végigfut a lille-i és a fölötte lévő tábla szélén). Noha az összes táblából lefűrészeltek széleket, illetve alsó és felső sávokat, Sarkadi Nagy Emese és Tuzson Eszter a mostani kiállítás előtt újra elvégezték a méréseket, és gondos munkával elvégezték az egykori szárnyasoltár szerkezeti rekonstrukcióját.
A középső két tábla nyitható volt, és ünnepi alkalmakkor kihajtották őket. Ilyenkor feltárult a táblák aranyozott, domborműves belső oldala (amiből csak lenyomatok maradtak) és az oltárszekrényben álló három szobor. Ha tényleg a selmecbányai Madonna volt az Szent Katalin és Szent Borbála társaságában, akkor a három nagy szobor éppen csak szűkösen fért el a fülkében. Ennek ellenére a selmecbányai oltárt a maga egykori pompájában lehetetlen rekonstruálni: ki tudja, milyen volt a képek felső zónáját részben takaró mérműves-indás díszítés, a keretek, vagy éppen a templomboltozatig felnyúló csúcsíves, faragott oromzat. Ezt már csak elképzelni lehet analógiák alapján, hitelesen megrajzolni soha nem fogjuk. Egy biztos:
Selmecbányán 1506-ban európai rangú, a korabeli európai művészet élvonalába tartozó, hatalmas szárnyasoltárt állítottak fel valamelyik templomban.
Mindez egyáltalán nem olyan meglepő dolog, ha elfelejtjük azokat a kliséket, amiket a Jagellók koráról talán még mindig tanítanak az iskolákban. Ahogy Varga Szabolcs történész fogalmazott lapunkban megjelent esszéjében: „Számtalan gótikus templomunk és szárnyasoltárunk bizonyítja, hogy a Jagellók országa gazdag és erős volt. A hanyatlás képe utólagos fikció csupán.”
Állítását látványosan igazolná a selmecbányai szárnyasoltár, ha fennmaradt volna, de elég bizonyíték rá MS mester viszontagságokat túlélő hét táblaképe is. A korabeli Magyarországon Selmecbánya (Schemnitz) mint az arany- és ezüstbányászat központja pont azok közé a városok közé tartozott, ahol egy ilyen oltár felállítása elképzelhető volt. A jórészt német polgárságú és német kultúrájú bányaváros ebben az időben fénykorát élte az 1440-es évek huszita háborúi és nagy földrengése után, Thurzó János főbányagróf Jakob Fugger augsburgi bankárral kötött társulása révén bekapcsolódott az európai gazdaság főáramába. Az új évszázad hajnalán Selmecbányán nagy építkezések zajlottak, a főtér közepén pompás városházát és Szent Katalinnak szentelt, gótikus templomot építettek. MS mester szárnyasoltára későbbi írásos források szerint szinte biztosan ebben a templomban állt kétszáz évvel később, de az nem egyértelmű, hogy eredetileg is ide készült, vagy az óvári régi plébániatemplomba.
Nem tudni azt sem, pontosan mikor bontották le és darabolták szét, de a kutatók valószínűsítik, hogy 1726-ban történhetett, amikor az akkori kamaragróf, Joseph von Sternbach új, barokk főoltárat állíttatott a templomban. Úgy tűnik, hogy a divatjamúlt gótikus képeket Sternbach szétosztotta a környéken: két tábla Újbányára, öt Szentantalra, egy Tópatakra került, és ezután az egykor reprezentatív oltárnak még a létéről is elfeledkeztek.
Noha vannak az egyes részletekben kérdőjelek, és kevés az írott forrás, ezek a morzsák alapvetően jól összerakosgathatók. Csakhogy a művészettörténészek kezdettől fogva szerették volna megfejteni azt is, ki volt MS mester. Száz éven át a legkülönbözőbb elméletek születtek, az 1997-es kiállításon például ismét előtérbe került a szintén csak a monogramjáról ismert MZ mester nevű német rézmetszővel való azonosítás, valamint a krakkói kapcsolat hangsúlyozása, de ezek mind vitatott teóriák maradtak. Egy dolog világosan látszott: MS a közvetlen környezet, vagyis a magyar bányavárosok művészeti világából magasan kiemelkedő képzettségű, a korabeli német művészet főáramához tartozó alkotó volt. Ha megfordult is Selmecbányán, nem valószínű, hogy a helyi mesterek közé tartozott.
2016-ban aztán Erdődi Gábor művészettörténész jelentős felfedezést publikált: egy rajzot a Louvre gyűjteményéből, amin ugyancsak az MS monogram szerepelt, hasonló betűformákkal, mint a táblaképen. Ez a sötét tintával és fehér festékkel készült, chiroscuro technikájú rajz fiatal szerelmespárt ábrázol egy fa tövében üldögélve, a fiú kezében lanttal. A felfedezés jelentőségét nemcsak az adja, hogy
száz évvel a felfedezése után MS-nek lett egy újabb műve a selmecbányai oltárképek mellett,
hanem az is, hogy ez más műfajú, mint az oltárképek: profán rajz. Márpedig ha van egy rajz, akkor el lehet kezdeni vizsgálni a különböző európai gyűjteményekben őrzött, vitatott vagy ismeretlen szerzőségű rajzokat, és stíluskritikai alapon meg lehet keresni azokat, amelyek ugyanannak a művésznek az alkotásai lehetnek. A rajz jóval közvetlenebb és személyesebb műfaj a szárnyasoltárok táblaképeinél, az azonos kéz nyoma a rajzokon könnyebben felismerhető.
Endrődi a kiállításon és a katalógus tanulmányában mutatja be, hogy az elmúlt években végzett kutatásai alapján milyen további rajzokat sikerült MS mester alkotásaként azonosítania. Ezek a rajzok kivétel nélkül mind láthatók is a tárlaton. A legizgalmasabb darab egy másik chiaroscuro rajz a bécsi Albertina gyűjteményéből, amely a Három élő és három halott találkozása címet viseli. Önálló műalkotásnak tekinthető, nem vázlatnak vagy tanulmánynak, és kivételes minőségét mutatja, hogy sokáig Albrecht Dürer művének tartották, mivel több ismert düreri motívum felfedezhető rajta.
A képtípus egy irodalmi anekdotát jelenít meg: három vadász egy temetőn lovagol keresztül, ahol találkozik három sírból kilépő halottal; a halottak arra figyelmeztetik őket, hogy egykor ők is olyanok voltak, mint az ifjak, és az ifjak egy napon majd hozzájuk lesznek hasonlók. Mint sok más középkori példázat, ez is a fiatalság múlandóságára, a halál elkerülhetetlenségére figyelmeztet. Csakhogy az ábrázolás a 15. század végén egészen rémisztővé vált: a békés találkozásból alattomos támadás lett, a halottak már le is rángatják lovaikról a vadászokat, hogy ott helyben végezzenek velük. Az Albertinában őrzött rajz már ezt a horrorisztikus látomást mutatja, ahogy a szűk, kísérteties völgyben a csontvázszerű alakok közül kettő a levegőbe emelkedik, és onnan támad szerencsétlen vadászokra, akik közül az egyik lova elbukik egy vastag fagyökérben, és a lovas a földre esik, míg a harmadik vadásznak, akinek éppen sikerülne eliramodni, a köpenye szegélyét kapja el egy rémfigura.
A késő középkori művészetben egyszerre van jelen az éteri szépség és a hátborzongató rettenet. Ha ez a rajz valóban MS mester alkotása, akkor az elbűvölő Vizitáció mellett tökéletesen hozza a másik végletet. És hozza ugyanazt a kivételes művészi kvalitást is, amiért ez az egész kérdés érdekes számunkra: egy ilyen mű alkotóját igencsak jó lenne tudni.
A másik öt rajz inkább tűnik fiatalkori tanulmányrajznak, amelyeken egy festő a tehetségét próbálgatja. Többnyire zsánerfigurák: beszélgető katonák, szerelmespárok, ülő király, idős nő, össze nem illő pár. A korábbi kutatás is észlelte, hogy ezek a különböző gyűjteményekben őrzött rajzok egy csoportot alkotnak, de eddig nem tudták meggyőzően hozzákötni őket egy ismert alkotóhoz. A rajzok jelentőségét az adja, hogy egyértelműen a fiatal Albrecht Dürer hatását tükrözik, sőt egyes figurák Dürer olyan rajzairól származnak, amelyek soha nem jelentek meg sokszorosított nyomtatásban. Az alkotójuknak ezért személyesen kellett találkoznia Dürer rajzaival Nürnbergben.
Vagyis a rajzok azonosítása révén előttünk áll MS mester első valódi életrajzi adata: tanulóéveit 1497 körül Nürnbergben töltötte,
ahol más fiatal művészekhez hasonlóan a metszeteivel óriási sikereket arató Dürer rajzait tanulmányozta, és később, már érett alkotóként legalább egyszer a mester szintjét megközelítő művet is létrehozott.
Ez a megállapítás már önmagában is óriási tudományos eredmény lenne, de az igazi merész szellemi vágtatás csak most kezdődik. Ha ugyanis van hét sajátkezű rajz és hét táblakép, akkor szintén stíluskritikai alapon esetleg újabb festményeket is az alkotóhoz lehet kötni. Endrődi meg is teszi, mégpedig két bécsi epitáfiummal, vagyis festett sírtáblával, amelyek közül az egyik valaha a Stephansdomban volt, és egy bécsi házaspár, Paul Vinck és hitvese számára készült a 16. század első évtizedében, a másik, későbbi alkotás pedig a bécsújhelyi székesegyházban volt eredetileg. Ezek is megtekinthetők a kiállításon.
Előre el kell hogy keserítsük ezen a ponton a jövendő látogatót: ne számítson elsöprő aha-élményre. Valószínűleg senki nem fog e két bibliai témájú kép előtt felkiáltani, hogy „persze, ez MS mester, már mondani akartam”. Míg a rajzok esetében az azonosítás kellő elmélyüléssel a laikus szem számára is meglátható, a festményeknél ez a részletek olyan alapos megfigyelését igényelné, amire gyakorlatilag nincs mód. Mezei látogatóként a kérdés eldönthetetlen, gondolni sem érdemes róla annál többet, mint hogy ezt a művészettörténészeknek kell megvitatniuk.
Két tényezőt azonban érdemes kiemelni: (1) Ernst Buchner a két világháború közötti időszak neves német művészettörténésze (később elkötelezett náci, de ez most mellékes) 1928-ban előállt azzal az elmélettel, hogy a selmeci oltár három fölső táblája Jörg Breu német festő alkotása, aki a 16. század elején Alsó-Ausztriában működött. Ezt a korabeli magyar kritika visszautasította, és meg is maradt a számtalan megcáfolt elmélet egyikének, de mégiscsak érdekes, hogy amikor MS mester felbukkant az ismeretlenségből, akkor a távoli tekintet valami bécsit látott benne. Ha Endrődinek igaza van, akkor ismét Bécshez jutottunk vissza a két festmény azonosításával. (2) Endrőditől teljesen függetlenül Christof Metzger osztrák művészettörténész előállt azzal, hogy a bécsi Stephansdomban nemrég megtalált falképek MS mester alkotásai. Ezek a falképek valaha egy 1513-14-ben készült, faragott sírtáblát öveztek a székesegyház egyik oldalkapuja előtti fedett előcsarnokban. Magát a táblát később eltávolították, és a festményekből szinte csak az alárajzolás maradt meg, amely indadíszek és mérművek alatt női szenteket ábrázol: Katalint és Margitot. Ennek is egy gazdag bécsi polgár volt a megbízója, Hans Rechwein. A freskók mindig is ott voltak a falon, de elég mellőzött helyzetben, mert az előcsarnokot ma boltként és pénztárként használják, így sokáig nem nagyon törődtek velük. 2018-ban azonban megtisztították és restaurálták a képeket, és kiderült, hogy kivételesen jó minőségű alkotások. Akkor az osztrák médiában szenzációt keltő módon egyes szakemberek azt állították, Dürer alkotásai lehetnek, de erre nem volt semmi bizonyíték. Most stíluskritikai alapon Metzger MS mesternek tulajdonította őket.
Metzger az Albertina német és osztrák művészettel foglalkozó kurátora, vagyis abszolút szaktekintély a témában. A budapesti katalógus számára írt tanulmányában Endrődi attribúciói közül a rajzokat és ezzel a nürnbergi kapcsolatot is elfogadja, a Vinck-epitáfiumról pedig egyenesen azt írja: „sikerült meggyőző módon MS mester oeuvre-jébe felvenni”.
Ezek után Endrődi számára még egy evidens kérdés maradt: létezett-e a 16. század elején Bécsben olyan festő, akinek a neve az MS betűkkel kezdődik, és műhelyt tartott fenn abban a periódusban, amikor a selmecbányai oltár, valamint a többi említett alkotás készült?
Létezett.
A forrásokban épp ilyen festőre bukkant: Michel Schröterre.
Kiábrándító módon Michel Schröter olyan festő, aki kizárólag birtokügyek, végrendelet és más hasonló dokumentumok révén szerepel a forrásokban. Ezekből kirajzolódik egy hosszú és sikeres karrier, ami pont 1507-ben kezdődik a bécsi polgárjog megszerzésével. Egy évvel később Schröter feleségül vette egy elhunyt bécsi festő özvegyét, és ezzel megörökölte annak bejáratott műhelyét és Kärntner Straßén álló házát, feltételezések szerint talán már korábban is itt dolgozott segédként a mester mellett. Ha a selmecbányai táblaképen olvasható 1506-os évszám a megbízás évére utal, akkor Schröter egy-két évvel később az átadáskor teljes joggal szignálhatta az oltárt saját nevére. Ha viszont ez a munka befejezésének éve, ahogy eddig általában gondolták, akkor az időrend kissé feszes, de nem lehetetlen, mert az előző férjet 1505-ben említették utoljára. Előfordulhat, hogy már egy évvel később is Schröter vezette a műhelyt. A későbbi megbízások már bőven beleférnek az életrajzba, ami egészen egy 1540-ben kelt végrendeletig tart.
A nyomozás tehát eljutott Bécsig: egy olyan mesterig, aki hosszú időn keresztül dolgozott rangos bécsi polgároknak, nürnbergi tanulóévek után Dürer nyomdokain haladva kialakította saját, egyéni stílusát, műhelyt tartott fenn, és elfogadott egy jelentős megrendelést Selmecbánya gazdag bányavárosától egy szárnyasoltárra. Tulajdonképpen ez a következtetés egyáltalán nem meglepő, inkább papírforma: a selmecbányai oltár a csodálatos Vizitációval együtt olyan magas presztízsű művészi munka, amit
a korabeli Nyugat-Európa Magyarországhoz legközelebb eső hatalmi és művészeti centrumából, Bécsből rendelt meg a német ajkú felföldi város polgársága.
Éppen tavaly, a nagy feltűnést keltő, jelentős visegrádi szoborlelet kapcsán derült ki, hogy a visegrádi ferences kolostor templomának hálóboltozatát az 1490-es években az az Anton Pilgram készítette kőfaragóként, aki később Bécsben a Stephansdom építőmestere lett. A Jagellók Magyarországát minden bizonnyal rengeteg gazdasági, kulturális és szellemi szál fűzte a délnémet területekhez, de a források és az emlékek nagyfokú pusztulása miatt erről is nagyon keveset tudunk. Az MS mester személyével kapcsolatos új elmélet ebbe a nagyobb képbe illeszkedik.
Fontos azonban emlékeztetni rá, milyen elképesztően keveset tudunk róla: Michel Schröter minden bizonnyal nagyon sikeres festő volt, hiszen jövedelméből szőlőt, birtokot vásárolt, idővel a bécsi városi tanácsnak is tagja lett. Mégsem ismerjük egyetlen fennmaradt művét sem, sőt nem is említi semmilyen dokumentum, hogy mik voltak ezek, kivéve egy alsó-ausztriai plébániatemplom oltárát. Az előző férjről ugyancsak nem tudunk semmit alkotóként. A fennmaradt műveket és a fennmaradt neveket sokszor egyáltalán nem lehet egymás mellé rendezni.
Éppen ezért arra valójában semmilyen bizonyíték nincs, hogy mostantól MS mester helyett Michel Schröter nevét kellene kiírni a művek mellé a falra. Valószínűleg soha nem is lesz.
Nyitókép: a selmecbányai oltár táblaképei és szobrai a Szépművészeti Múzeum kiállításán (fotó: Szabadi Flóra / Szépművészeti Múzeum)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
