Trump nemcsak Trudeau pártját támasztotta fel: a kanadai hazafiságot is
Fél éve biztosnak tűnt, hogy a kanadai választók megszabadulnak Justin Trudeau tíz éve kormányzó liberális pártjától, és a konzervatív Pierre Poilievre lesz az ország következő miniszterelnöke. Öt nappal a választás előtt mégis fej-fej mellett van a két párt, és ennek oka egy személyben Donald Trump, aki nemcsak vámháborút indított Amerika első számú kereskedelmi partnere ellen, de a szuverenitását is megkérdőjelezte. Ezzel nemcsak életet lehelt a liberálisokba, hanem rég nem látott hazafias érzelmeket is felszabadított – még a nemrég elszakadással kacérkodó Québecben is. Egy liberális győzelem viszont a konzervatív, olajban gazdag nyugat-kanadai prérin kezdheti ki a nemzeti egységet, ahol sokaknak nem lenne ellenére az Amerikához való csatlakozás.
Egy huszonöt éves sörreklám kezdett el terjedni a kanadai közösségi médiában az év elején. A Molson sörgyár spotjában egy Joe nevű férfi áll ki a mikrofon elé és kezdi el sorolni, mi különbözteti meg őt az amerikaiaktól, illetve cáfolja meg azokat a sztereotípiákat, amelyeket az Egyesült Államokban hallani északi szomszédaikról. Bár kockás inget visel, leszögezi, hogy nem favágó, de még csak nem is prémkereskedő, nem igluban lakik, miniszterelnöke van és nem elnöke, a hód igenis méltóságteljes nemzeti szimbólum, jégkorongban pedig nincs párja hazájának. A hallgatóság néhány szórványos taps után egyre lelkesebb lesz, míg végül üdvrivalgásban tör ki, amikor Joe felkiált: kanadai vagyok!
A Molson pár évvel az „I am Canadian” kampány után egyesült az amerikai Coors sörgyárral. A reklám főszereplője, a rádiós Jeff Douglas viszont márciusban újra a mikrofon elé állt, és hazafias reklámszakemberekkel közösen elkészítette a filmecske aktualizált változatát. Ami hasonló kaptafára készült, mint az előkép, de már konkrétan Donald Trump hergelésére reagál.
„Mi semmiben sem az ötvenegyedikek vagyunk, hanem az elsők, akik válságban összefognak” – válaszol az amerikai elnök gyakori felvetésére, hogy Kanada nem is önálló ország, hanem az USA 51. tagállama, vagy legalábbis annak kellene lennie. A poutine-ért (québeci nemzeti eledel: sajtos, gravy szószos sült krumpli) való rajongásuk továbbá nem összekeverendő a Putyinért való rajongással, a két ország közötti határ pedig nem „mesterséges vonal a térképen”, ahogy Trump mondja, mert nem mesterséges, és nem a térképen húzódik, hanem „a szívünkben”.
Vámháború után gazdasági patriotizmus
A két reklám története szépen mutatja, hogy a kanadai identitás fő eleme nem valamilyen állítás arról, hogy „kik vagyunk”, hanem nem kis részben arról szól, „kik nem vagyunk”: amerikaiak. Vagyis udvariasabbak, békeszeretőbbek, toleránsabbak és szociálisan érzékenyebbek náluk. Mindez nem meglepő egy olyan országnál, amely nemcsak gazdaságilag kötődik ezer szállal nagyobb déli szomszédjához, de történelmileg és kulturálisan is, hiszen ugyanúgy brit gyarmat volt, csak nem csatlakozott a másik tizenhárom forradalmához. A megkülönböztetés iránti vágyódás értelemszerűen felerősödik akkor, ha a támadás a Fehér Házból jön.
Sok kanadai bolt most külön kéri a vásárlókat, hogy kanadai termékeket vegyenek, van, ahol el is tűntek az amerikai termékek a polcról (például a Bourbon és Tennessee whisky). Máshol juharleveles emblémával jelölik a hazai terméket, és T betűvel az amerikait (ami csak áthallással utal Trumpra, elvileg a vám, azaz tariff szót jelöli).
Egy áruházlánc humoros reklámjában egy hazafias vásárló dorgálja honfitársát, amiért amerikai ketchupot, csipszet és pelenkát tett a bevásárlókocsijába.
Aztán a pénztárnál majdnem mindent kénytelen visszapakolni, mert nincs pénze kifizetni a hazai alternatívákat. (Bár a vámok csak áprilistól léptek életbe, az infláció már februárban és márciusban meglódult Kanadában a kereskedelmi háború hatására.) A két ország gazdasága annyira összenőtt, hogy sokszor lehetetlen eldönteni, amerikai vagy kanadai termékről van szó. Rengeteg kanadai márka áll amerikai cég tulajdonában, és most még amerikai multik is azt sulykolják, hogy portékájukat kanadaiak állítják elő kanadai földön, kanadai szívvel.
Különösen integrált a két ország autóipara, ugyanis az amerikai gyárak a legtöbb alkatrészt Kanadából importálják. Kanada az USA első számú importpartnere acél- és alumíniumtermékekből is. Ezekre most 25 százalékos vám vonatkozik, mivel a „Felszabadulás Napján” bejelentett tarifákkal ellentétben ezeket Trump nem vonta vissza.
Trudeau: progresszív ikonból liberális tehertétel
Trump nemcsak a hazafias érzéseket korbácsolta fel, hanem a politikát is felforgatta. A 40 milliós országot tíz éve kormányozza a Liberális Párt. Justin Trudeau 2015-ben meggyőző fölénnyel söpörte ki Ottawából az előtte szintén csaknem tíz évig kormányzó konzervatívokat. A politikus dinasztiába született, jóképűnek mondott fiatal politikus rögtön a progresszió nemzetközi ikonja lett, aki viccesmintás zoknikban sulykolta, mennyire laza, és felerészt nőkből álló, mindenféle kisebbségből feltöltött kvótakabinettel, hogy mennyire elkötelezett a befogadás és sokszínűség mellett. Tíz év alatt azonban elfáradt a Trudeau-márka.
Ahogy a nyugati közvélemény jobbra tolódott, úgy lett Trudeau a woke elitizmus jelképe, ami nem is csoda, hiszen olyan kifejezéseket honosított meg, mint a „feminista külpolitika” és a „gendersemleges költségvetés”.
Több korrupciós és diplomáciai botrányba is belekeveredett, és sok kritikát kapott a pandémia során a lezárásellenes kamionosok tiltakozási hullámának kezelése miatt, ami a jobboldal szerint a gyülekezési jog és a szólásszabadság korlátozásával járt.
Nemcsak a Trudeau-brand fáradt el, a liberálisok kormányzóképességébe vetett hit is megingott. Ennek fő oka a megélhetési költségek növekedése, ami az elmúlt években világszerte sok kormánypárt népszerűségét kezdte ki. Kanadában árnyalja a vitát, hogy a Trudeau-kormány 2019-ben a klímaváltozás elleni harc jegyében szén-dioxid-árazási rendszert („karbonadót”) vezetett be, ami a konzervatívok szerint elsősorban felelős az infláció elharapózásáért.
A lakhatási költségeken belül is elsősorban a lakásárak és lakbérek drasztikus növekedése vált ki elégedetlenséget, főleg, hogy a konzervatívok ezt a bevándorlás témájával kötik össze. Kanada földrajzi adottságainak köszönhetően nem küzd olyan típusú migrációs válsággal, mint az Egyesült Államok a mexikói határon vagy Európa a Földközi-tengeren, viszonylag jól tudja kontrollálni, mennyi menekültet és gazdasági bevándorlót enged be. Ám a konzervatívok szerint túl sokat, és mivel a lakáskínálat nem tart lépést a lakosság növekedésével, ez nagyban hozzájárul a lakhatási nehézségekhez.
Az elmúlt években durván megemelkedett az ópiumszármazékok túladagolásából bekövetkező halálesetek száma, és a nagyvárosok bizonyos részeit ellepték a kábítószerfüggők. Míg a liberálisok az ártalomcsökkentés hívei (például tűcsereprogramok révén), a konzervatívok rendészeti választ követelnek.
A drogprobléma része az amerikai–kanadai feszültségnek is, mivel Trump részben a kanadai határon átszivárgó fentanillal indokolta a Kanada elleni vámokat, miközben a kábítószer áramlása kétirányú, és Kanadának legalább annyi problémát okoz, mint fordítva.
Poilievre: konzervatív reménységből Trump áldozata
A liberálisok már 2019-ben elvesztették többségüket, és ezt a Trudeau által 2021-re kiírt előrehozott választáson sem sikerült visszaszerezniük, így a tőlük balra álló Új Demokrata Párt külső támogatásával kormányoznak azóta. Ráadásul utóbbi két alkalommal a konzervatívok több szavazattal szereztek kevesebb mandátumot (Kanada angolszász parlamentáris monarchia, az alsóházban csak egyéni kerületek vannak, relatív többség is elég a győzelemhez.)
Zsinórban három vereség után 2022-ben a Konzervatív Párt megtalálta azt a vezetőt, aki karaktert tudott adni a pártnak: Pierre Poilievre személyében. A 45 éves karrierpolitikust sokan Trump kalapjából kibújt populistaként festik le, de kommunikációjában antitézise az amerikai elnöknek: profi panelekkel, szenvtelen hangon, de karakán, szókimondó stílusban ostorozza a liberális politikai és médiaelitet, jól megjegyezhető hárombetűs szlogenekkel operál (például „Axe the tax” = töröljék el a karbonadót, „Stop the Crime” = állítsák meg a bűnözést).
Tavaly év végén szinte biztosnak tűnt, hogy Poilievre lesz Kanada következő miniszterelnöke, pártja 20-25 százalékpontos előnnyel vezetett a kutatásokban. Ahogy sok más jobboldali nyugati politikus, ő is azt hihette, hogy Trump győzelme lendületet ad neki. Fordítva történt. Azzal, hogy Trump nekiment Kanadának, a szuverenitás és gazdasági stabilitás kérdése minden más témát felülírt.
Trump azt a szívességet is megtette a liberálisoknak, hogy megkönnyítette Trudeau „eltakarítását”. A párt alighanem mindenképp új vezetővel vágott volna neki az idei választásnak.
Ám amikor Trump Mar-A-Lagóban megalázóan fogadta, az 51. állam „kormányzójának” nevezte a népszerűtlen Trudeau-t, majd elkezdte Kanada csuklóztatását a vámok belengetésével, adott egy kényelmes ürügyet, hogy a népszerűtlen politikus lemondjon.
Ezt az esélyt pedig a liberálisok kihasználták, mert megtalálták azt az embert, aki nemcsak a leginkább kompetens vezetőnek tűnik egy gazdasági természetű válság kezelésére, de a tíz év kormányzásban elhasználódott pártpolitikusoknál hitelesebben tudja magát kívülállóként pozicionálni. Ez az ember Mark Carney, egy politikában újonc pénzügyi szakember, aki márciusban nagy többséggel megnyerte a Liberális Párt vezetőválasztását, elfoglalta Trudeau székét és kiírta április 28-ra a választást.
Carney: szürke jegybankárból krízismenedzser
A 60 éves Carney sokáig a Goldman Sachsnál dolgozott, majd 2008 és 2013 között a kanadai jegybank, a Bank of Canada kormányzója volt – e pozícióban a konzervatív Harper-kormány hagyta jóvá kinevezését. A 2008-as válság kezelésében játszott szerepéért általános elismertségnek örvendett, így az anyaországban is bizalmat szavaztak neki: 2013 és 2020 között a Bank of Englandet vezette, ahol pedig a Brexit hatásait enyhítő monetáris politikát írták a javára.
A profi kommunikátor Poilievre-rel szemben Carney szürke professzornak tűnik, de sok választónak most épp elég, ha jó szakember, Trumppal szemben pedig kemény.
Nemcsak gazdasági téren, egy sor amerikai termékre vonatkozó 25 százalékos ellenvám kivetésével, hanem azzal is, hogy első külföldi útja a hagyománnyal szakítva nem Washingtonba, hanem Londonba és Párizsba vezetett. Carney a két tévévitán semmi extrát nem nyújtott, a francia nyelvűt hiányos nyelvtudása miatt épphogy csak túlélte. (Kanadában nemcsak két vitát rendeznek, de a parlament is kétnyelvű, így az anglofon politikusoknak is meg kell tanulniuk franciául. A nyugat-kanadaiaknak, mint Carney és Poilievre is, ez nehezebb, de utóbbi régebb óta van a politikában.)
Ám pont azon a két területen bíznak Carney-ban sokan – gazdaság és kormányzóképesség –, ami most igazán fontos, és amiben a liberálisok eddig gyengélkedtek. Carney azzal is igyekszik távolítani magát Trudeau-tól, hogy kapásból eltörölte a karbonadót a háztartásoknak, és csínján bánik a woke jóemberkedéssel. A liberális örökségből pedig azokat az elemeket emeli ki, amelyek saját táborán kívül is népszerűek, például a szegényebbek gyógyszervásárlását és fogászati ellátását támogató nagy szociális programokat.
A kampány valahol a bukott kormányfőről szól: Carney próbálja magát kívülről jött megmentőnek beállítani, és minden rosszat rátolni elődjére. Poilievre azt szajkózza, hogy a mögöttük álló párt ugyanaz, ráadásul Carney öt éve gazdasági tanácsadóként segítette Trudeau-t. Ez a dinamika olyan jelenetekhez vezet, mint amikor az angol nyelvű tévévitán Poilievre ellenfele fejére olvasta az inflációgerjesztő gazdaságpolitikát. „Azokat a tanácsokat nem én adtam” – védekezett a rutintalan Carney.
Poilievre ezzel szemben sokáig vonakodott keményen visszaszólni Trumpnak, mivel pártja támogatóinak egy része szimpatizál a MAGA-mozgalommal. Amikor meg visszaszólt, már késő volt. Ráadásul kommunikációja korábban túlságosan is Trudeau személyére volt kihegyezve, így duplán kifogták a szelet a vitorlájából. Poilievre nézőponttól függően a külső körülmények vagy rossz helyzetfelismerő képességének áldozata lett, így nagy előnye odaveszett, de azért leírni sem lehet: az utolsó kutatásokban a liberálisokat 3-8 százalékponttal előbbre mérik, de van, ahol döntetlen az állás vagy a konzervatívok vezetnek. A tévévitákból pedig ugyancsak Poilievre jött ki valamivel jobban.
Frankofon szeparatistákból kanadai hazafiak
A választáson kulcsszerepet játszik majd az a Québec, amely eddig nem a kanadai hazafiság fellegvára volt. A zömmel franciaajkú tartomány adja a parlament mandátumainak közel negyedét, 78-at, így az itteni eredmények kulcsfontosságúak a kormányalakításhoz. Québec 1980 óta két referendumot is tartott arról, hogy kiválik Kanadából, és 1995-ben csak hajszállal győztek a maradáspártiak. A szuverenitáspárti (ez itt szó szerint értendő, nem politikai termék) Bloc Québecois az elmúlt két választáson az itteni mandátumok 41 százalékát szerezte meg, ezzel országosan is a harmadik legnagyobb frakciót adja.
Most ők is a liberális feltámadás kárvallottjai lehetnek, mivel itt is a gazdaság és vámháború lett a fő téma, ami miatt még Carney francia nyelvtudása fölött is hajlandóak lehetnek szemet hunyni. Sőt: egy felmérés szerint decemberről februárra 45-ről 58 százalékra nőtt azon québeciek aránya, akik büszkék vagy nagyon büszkék kanadaiságukra (a hazafias érzület máshol is megugrott.)
Trump miatt sok olyan házra is kitűzik a juharleveles nemzeti zászlót, ahol korábban csak a francia örökségre emlékeztető kék-fehér, liliomos tartományi zászló lengett.
Ez történelmi távlatból nem meglepő. Az amerikai forradalmárok sokáig győzködték a terület franciaajkú telepeseit, hogy csatlakozzanak lázadásukhoz, remélve, hogy a pár évvel korábban meghódított francia gyarmat lakóinak is elegük van a brit koronából. Csakhogy azok még kevésbé akartak egy fiatal, protestáns angolszász köztársaság polgárai lenni. Főleg, miután 1774-ben a britek megengedték, hogy megtartsák a francia nyelvet, katolikus hitüket és kontinentális jogrendszerüket. Az örökségére büszke tartomány mai lakóinak még kevésbé lenne ínyére az USA 51. tagállamában élni, mert még nehezebben tudnák érvényesíteni érdekeiket.
Nyugati elidegenedés: mégis lesz 51. tagállam?
Azért a mostani helyzet sem kizárólag pozitív a kanadai nemzeti kohézió szempontjából. A problémát az óriási nyugat-kanadai préri két tartománya, Saskatchewan és Alberta jelenti. Ezek a későn betelepült területek mindig is eltértek kicsit az ország keleti felétől, kulturálisan közelebb álltak a szintén agrárius amerikai Középnyugathoz. Mivel Kanada lakosságának zöme keleten, azon belül is Ontarióban összpontosul, politikailag is alulreprezentáltnak érezték magukat.
Ez hívta életre a nyugati elidegenedés (Western Alienation) jelenségét, amit az elmúlt évtizedekben a konzervatívok lovagoltak meg. Ez a régió a párt fellegvára: innen származnak vezető politikusaik (Harper korábbi kormányfő és most Poilievre is). Az említett két tartományban 2021-ben 48-ból 44 mandátumot ők hódítottak el, a kormányzó liberálisoknak errefelé kevés babér termett. Trudeau kormányzása alatt még inkább élesedett az ellentét, mivel itt, elsősorban Albertában van a kanadai fosszilisenergia-készlet zöme, és úgy érezték, a klímatudatos liberálisok a karbonadóval és az Amerikába irányuló csővezetékek gáncsolásával béklyót tesznek a fejlődésükre. (Mindettől függetlenül a földgáz és főleg a kőolaj Kanada fő exportcikke Amerika felé, emiatt van az a külkereskedelmi deficit, ami piszkálja Trump csőrét.)
Preston Manning, a konzervatívok korábbi vezetője most azzal fenyegetőzik, hogy Nyugat-Kanada nem fog eltűrni még egy liberális ciklust, és el fog szakadni. Poilievre szerint ez kontraproduktív riogatás, de a számok alapján nem alaptalan. Az albertaiak körében 2019 óta 23-ról 37 százalékra nőtt a szeparatisták aránya, vagyis már többen akarják itt a Kanadából való kiszakadást, mint Québecben.
Ami sokkolóbb: egy újabb liberális győzelem esetén Albertában 10-ről 34, Saskatchewanban 18-ról 39 százalékra nőne azok aránya, akik szívesen csatlakoznának az Egyesült Államokhoz.
Ha ez igaz, akkor ha Kanada egésze nem is válik az 51. tagállammá, az már nem lesz a valóságtól elrugaszkodott elképzelés, hogy legalább egy része igen.
Nyitókép: Mark Carney kanadai miniszterelnök és felesége, Diana Fox Carney egy ottawai kampányeseményen 2025. április 20-án (fotó: AFP/Dave Chan)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
