Hunyadi-sorozat: ha nem hisszük valóságnak, nincs vele baj
Minden idők legdrágább magyar filmes alkotása, a Hunyadi utolsó részét a hétvégén vetítették, de már az egyes epizódok után vita indult a sorozat hitelességéről és üzenetéről. A korszak kutatója Varga Szabolcs történész, a HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének munkatársa, aki szerint a sorozat által közvetített statikus Hunyadi-kép 150 éves, márpedig a szobrokkal nem tudunk mit kezdeni, nem részei az életünknek. A nemzeti kizárólagosság a 15. században értelmezhetetlen: akkor minden királyi udvar olyan volt, mint ma Brüsszel. Hunyadi idején és Mohács után is jól vizsgázik a Magyar Királyság társadalma: ez az egyetlen ország, amit a török el akart foglalni, de nem tudott. Varga Szabolcsot Ablonczy Bálint és Zsuppán András kérdezte.
Az adás meghallgatható a fenti lejátszóra kattintva. Ha az nem jelenik meg, közvetlen link itt. Ha egyszerűen letöltenék az adásokat mp3-formátumban, ide kattintsanak! Ha telefonon keresztül csatlakoznának műsorunkra, a Spotify mellett iTunes-on, TuneIn Radio-n és Pocket Casts-on is megtehetik. Podcastunk RSS-csatornája ezen a hivatkozáson található. A podcast Youtube-on is fent van!
Részletek a műsorból:
A sorozat nézése közben volt-e olyan, hogy széthullott az illúzió? Amikor azt mondtad, ez a jelenet annyira modern, hogy biztos nem illik a korba.
Varga Szabolcs: A párbeszédek, különösen az uralkodókkal való párbeszédek voltak az én fülemnek a legbántóbbak. Értjük, hogy Luxemburgi Zsigmond nem magyar nemzeti király, de mégiscsak német-római császár, Európa legjelentősebb játékosai közé tartozik. Zsigmonddal úgy nem beszéltek a saját alattvalói, ahogy a filmben, ez biztos. Alberttel vagy Jagelló Ulászlóval sem. Ezek az emberek az uralkodó felé megadták a tiszteletet, és egymás felé is megadták a tiszteletet. Nem azt mondom, hogy archaikus szóhasználattal kellett volna élniük. A Kossuthkifliben megpróbálkoztak vele, és szerintem nagyon nem sült el jól, de azért a mai magyar nyelv szabályai szerint is meg lehetett volna ezt oldani.
Törőcsik Franciskát (Brankovics Mara) és Rujder Vivient (Szilágyi Erzsébet) emeljük ki: ritkán látunk magyar filmekben ilyen erős, jól felépített történelmi női karaktereket.
Varga Szabolcs: És azt is tegyük hozzá, hogy a két női karakternek a történelmi hitelességébe nem szabad belemenni, mert ezekről az évtizedeikről semmit sem tudunk. Azaz bőven lehetett tobzódni a színészi játékban, illetve a forgatókönyvírón és a rendezőn múlt, hogy mit hozott ki belőle. És láthatólag ebben az esetben jól működtek.
A nyugatiak nemcsak el szoktak minket árulni, és mindig ellenünkre vannak, hanem romlottak is – ez a Hunyadiban nagyon markánsan jelenik meg. Mi pedig egyszerűek vagyunk, szegények, de tiszták.
Varga Szabolcs: Ez az egyik legrégebbi történeti toposz. Már Hérodotosz arról ír, hogy minden, ami jó és tiszta, az Spárta, Athén, a perzsák meg hogy néznek ki. Semmilyen bizonyítékuk nincsen a nyugati romlottság magasabb fokára a középkorban, kora újkorban és újkorban. (…) Talán ez a legveszélyesebb üzenet, mert teljesen torz képet mutat arról is, aki mondja, meg arról is, akire mondja – azért nagyon könnyű felhasználni olcsó, napi szintű politikai narratíva gyártására.
Miért kell mindig mindent átértékelni? Mi rajongani szeretnénk, egyértelmű karaktereket szeretnénk, a filmen meg képtelenség lábjegyzetelni. Egy kardozós, ivós, szeretkezős mozinak nem az a feladata, hogy új ecsetvonással gazdagítson egy történelmi tablót. Mi azzal a baj, hogy egy 150 éves Hunyadi-képet kapunk?
Varga Szabolcs: Ezt már édesanyámtól is megkaptam, amikor azt mondta: „Legalább a Mátyáshoz ne nyúljatok, fiam. Jó az, amit én megtanultam erről a hatvanas években az általános iskolában, nem kell átfesteni.” Ez egyrészt jogos. Másrészt, ha a hőseinkről nincsenek kérdéseink, akkor föltesszük őket egy szobortalapzatra. Egy idő után már az lesz a legnagyobb bajunk, hogyan porolgassuk le, de nem tudunk velük mit kezdeni, nem lesznek az életünk részei. Hunyadi Jánosnak a filmben is megjelenő képe az 1849 utáni magyar értelmiségnek úgy kellett, mint egy falat kenyér: legyen egy olyan példa, aki ugyanilyen heroikus küzdelemben, mint amiben mi elbuktunk, sikerrel járt. Egy történésznek mégsem a szoborépítés a dolga. Nincs azzal bajom, ha ez a társadalmi közbeszédbe nem megy át, viszont mégiscsak látnunk kell, hogy az nem a valóság, amit a film és a könyv ábrázol. Ha ezt a kettőt nem keverjük össze, akkor nincs semmi baj.
Ez az adás nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon! Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
