Ez nem Antall, ez Pozsgay álma volt – ma 15 éves az Orbán-rendszer

Magyari Péter

| 2025.04.25. | esszé

Pontosan tizenöt éve, 2010. április 25-én szerzett alkotmányozó többséget a Fidesz. Azóta teljesen átalakította Magyarországot. Orbán Viktor rendszerváltása nyomán a nyolcvanas évek reformkommunistáinak koncepcióját idéző világ szerveződött, ahol az állampárt teljhatalma megkérdőjelezhetetlen, miközben nyomokban pluralizmust tartalmaz. Napjaink fő kérdése hasonlít az ellenzékiek 1989 eleji szorongásához: vajon átadnák a hatalmat, csak mert a nép úgy dönt, hogy át kellene adniuk? Rendszerelemzés.

„Magyarország polgárai európai polgárok, akik okkal és joggal vágynak európai szabadságra és jólétre” – olvasható a Fidesz 2010-es választási programjában, amelynek címe Nemzeti ügyek politikája. E meggyőződést hirdetve éppen tizenöt éve győzte le a választáson a Fidesz az addig két cikluson át kormányzó szocialistákat, és szereztek képviselői kétharmados többséget. A hatalmas felhatalmazással élt is a párt, és teljesen átalakította a magyar politikai berendezkedést. Rendszerváltással felérő változtatásokat hozott: nem véletlen, hogy legfőbb kihívója, a Tisza ismét rendszerváltást ígér, ha a következő választáson rábízzák az országot. 

A Fidesz 2010-ben azonban nem rendszerváltásra kért felhatalmazást, hanem annak a nyugati típusú demokráciának a megerősítésére, amely 2006 őszétől súlyos válságtüneteket mutatott Magyarországon. Orbán Viktor a fent idézett program bevezetőjében így fogalmaz: „Lezárhatunk egy korszakot, amelynek csalódásai abból fakadtak, hogy a kormányzati politikát egyre inkább magáncélok és üzleti érdekek határozták meg.” Mintha csak mostani ellenzékét hallanánk.

„A közvéleményt irritálja a részben a sajtóból, részben a vállalkozók saját tapasztalatai alapján kibontakozó negatív kép a visszaélésekről, a politikai szempontok érvényesüléséről, a korrupció miatt kialakult túl magas árakról” – írja néhány oldallal később Matolcsy György a közbeszerzésekről szóló fejezetben. Mintha csak a mostani ellenzéket hallanánk éppen Matolcsyról.

„Sokan érzik úgy, ma a kormány egy bűnszervezethez hasonlít, amely fosztogat és szétesik a korrupciótól” – írja ezután Lázár János. Mintha akkori kottájából olvasna Magyar Péter most.

A demokráciát 1990-ben remélt formájában ígérte megjavítani Navracsics Tibor a programban: „Itt az idő, hogy helyreállítsuk a demokratikus normákat!” – írja. „A közrend megingása, az intézmények kiüresedése, a normák semmibevétele, a joguralom ellehetetlenülése, valamint a mindent átszövő politikai és gazdasági korrupció napjainkra az egész demokratikus átmenet célját és értelmét kérdőjelezi meg. A jó és a rossz, az igazság és a hazugság közti határvonal elmosódása az önbíráskodás, a nyelvi és fizikai durvaság, a nepotizmus, a tudatos szabályszegés és a cinikus önfelmentés formájában a mindennapi élet részévé vált” – panaszkodik az akkoriban még frakcióvezetőként politizáló Navracsics. „Kitartunk a demokrácia és a jogállamiság eszméje mellett” – erősít rá a párt elköteleződésére a rendszerváltás törekvései mellett. Mintha az Európai Parlament egy friss jelentését olvasnánk Magyarországról.

Majd így ítéli el Navracsics a baloldali kormányokat: „Ha arra volt szükség, akkor megkísérelték tudatosan szembefordítani egymással az egyes választói csoportokat. (…) Tűrhetetlen, hogy az állam javaira úgy tekintsenek, mint politikai zsákmányszerzés tárgyára. Elfogadhatatlan, hogy a közjavakkal törvénytelenül és erkölcstelenül sáfárkodók az államot mint magánvállalkozást kezeljék.” Akármelyik Tisza-sziget Facebook-csoportjában feltűnhetne ez a szöveg most is. Az első mondat az ellenzéki párt pultozóit ért utcai atrocitások fényében különösen aktuálisan hangozna.  

Mást ígértek, mint amit tettek

Azóta a Fidesz és Orbán Viktor megváltoztatta a történetet. A rendszerváltás utáni húsz év „zavaros idők”, illetve legutoljára „posztkommunista időszak” címkéjét kapta, amit 2010-ben egy újabb rendszerváltás követett. Az új korszak az „illibeláris-” vagy „keresztény demokrácia”, legújabban pedig „patrióta” illetve „szuverenista” jelzőket kapta megteremtőitől. 

Az 1990-es berendezkedés tökéletesítése helyett új politikai rendszer épült ki, amely rögtön nevet is kapott (Nemzeti Együttműködés Rendszere – NER), 2018 nyarára megszilárdult, 2022-ben megszerezte az eddigi legtöbb szavazatot, azaz megkapta eddigi legnagyobb legitimációját. Annak ellenére is, hogy az eredeti ajánlat egyáltalán nem erről, nem egy új rendszer kiépítéséről szólt. 

A megvalósult posztkommunizmus korában élünk

Egészen zavarba ejtő, hogy ennek az új rendszernek a jellegzetességei sok tekintetben visszatérést mutatnak az 1990 előtti időszakhoz, s ha kronológiailag nem is, de tartalmában a NER inkább tekinthető posztkommunistának, mint a koalíciós kormányok két évtizede. 

Leginkább ahhoz hasonlít, amit az MSZMP reformerei a nyolcvanas évek végén megálmodtak:

• van egy állami intézményeket nagyon szoros politikai felügyelet alatt tartó, teljhatalmú kormánypárt,
• amely mellett leginkább szimbolikus jelentőséggel, a nyílt vitáknak teret adva megjelenhetnek alternatív szervezetek, illetve az állami rendszeren kívüli sajtó szabadsága is biztosított,
• lehet vállalkozni, a külföldi beruházások előtt megnyílt az ország, de az állami újraelosztás mértéke a kapitalista rendszerek többségéhez képest kiugróan nagy, a piacot aktívan formáló politikai befolyás meghatározó erővé vált, a gazdaság stratégiai ágazatai teljesen kormányzati ellenőrzés alatt állnak. 

Pozsgay Imre a lakiteleki találkozó után több mint egy hónappal, 1987. november 14-én a Magyar Nemzetnek adott interjújában beszélt egy erre hajazó rendszerről, amely irányba szerinte Magyarországnak mozdulnia kellene. Elismerte, hogy szükség lenne vitákra, óvatosan utalt akár a többpártrendszer kialakítására is, bár jelezte, hogy jobban örülne, ha a szárnyait bontogató MDF inkább a Hazafias Népfronthoz csatlakozna. Az akkori diktatúra kereteihez képest nagyon komoly engedményeket javasolt, de jelezte, hogy mindezt a szocialista rendszeren belül kellene megvalósítani.

„Hiszem, hogy az emberek nagy többsége elfogadja eddigi ellentmondásos tapasztalataink ellenére is a szocializmust közös értéknek (…) úgy hiszem hogy a mi nemzeti önazonosságunk fontos része a szocializmus vállalása” – mondta, és meghirdetett programjának összegzése így szólt:

„a szocializmus magyar útját alakítsuk ki”.   

A megdöbbentő ebben az, hogy a mostani magyarországi politikai rendszer jobban hasonlít Pozsgay Imre 1987-es álmára, mint Antall Józsefére, Tölgyessy Péterére vagy éppen Orbán Viktoréra ugyanabból az évből, vagy akár 1990-ből. Jelentős tartalmi különbség persze, hogy Pozsgay szocializmusnak nevezi azt a keretrendszert, amit most NER-nek hívnak; az állami szövetkezeteket pedig informális és családi kapcsolatok hálóin alapuló vállalkozások helyettesítik; illetve az állami oktatási-kulturális intézmények irányítását vagyonkezelő alapítványok váltották fel; a KGST helyett a globális ellátási láncba igyekszik a kormány elhelyezni a magyar termelést a tervgazdaságot idéző nagy volumenű támogatásokkal (most nem buszokkal látnánk el a keleti blokkot, hanem akkumulátorokkal a német autógyárakat). Az elvi kontinuitást azonban jelzi az is, hogy Demján Sándorról elnevezett gazdaságfejlesztési programot indított idén a kormány. A Skála-Coop vezérigazgatójaként országos hírnevet szerző későbbi nagyvállalkozó maga volt a szocializmus magyar útjának sikeres megtestesítője az 1980-as években. A korlátok lazultak, a vállalkozói hozzáállás lehetségessé vált, de aki nagyot álmodott, annak rendszeren belül kellett maradnia. 

Hogy a párhuzam felvetése az 1980-as évek végi rendszerrel megalapozott, azt jól illusztrálja a nagy kérdés, amit a politikával foglalkozók naponta feltesznek maguknak és egymásnak 2025-ben: ha elvesztené a következő parlamenti választást a Fidesz, vajon átadná a hatalmat? Ha úgy látja, hogy biztos vereség vár rá, akkor tényleg megtartják a választást, olyan formában, ahogy arra az ellenzék számít? Egyáltalán elképzelhető, hogy nyugodtan megvalósuljon egy átadás-átvétel?

Ahol a kérdés egyáltalán felvetődik, ott már nincs jó állapotban a demokrácia. Minden rendszer stabilitását az utódlás békés és kiszámítható menete mutatja a legjobban,

különösen fontos ez a polgári demokráciák esetében. Nem ad okot optimizmusra, hogy a Fidesz több alkalommal is elvette azoknak az önkormányzatoknak a bevételeit, amelyek irányítását egy-egy választáson elvesztette. Ahogy az sem, hogy ebben a ciklusban már két parlamenti képviselőt (Fekete-Győr Andrást [Momentum] és Varju Lászlót [DK]) fosztottak meg mandátumuktól, feltűnően politikai indíttatású perek nyomán. Ha a Tisza Párt elnökét egyelőre nem védené az Európai Parlamentben szerzett mentelmi joga, szintén veszélyeztetve volna egy bírósági eljárásban.    

Az 1980-as évek végén, amikor alternatív szervezetek és később pártok is megalakulhattak, ugyanez a kérdés volt napirenden: tényleg átadja az állampárt a hatalmat, ha a választók úgy döntenek? Fontos volt, hogy akkoriban a külső környezet kedvezett a polgári demokratikus átalakulásnak, illetve a magyarországi diktatúra alapját jelentő szovjet katonai megszállás Moszkva részéről fenntarthatatlanná vált. Most viszont a külső környezet kevésbé gátolja az autokrata törekvéseket. Az Egyesült Államok kormánya éppen felszámolja az értékalapú megközelítését a külpolitikában, a nagyhatalmak közül Oroszország és Kína eleve ellenérdekelt a demokratikus berendezkedések sikereiben, míg az EU továbbra is csak szerény eszközökkel képes a szövetségen belüli autokrata törekvésekkel szembeni fellépésre. Ebben benne van az is, hogy a mostani magyar rendszer formailag jobban emlékeztet a polgári demokráciákra, mint tartalmilag. Alapvetően az intézményrendszer keretei még a nyugati politikai rendszereket idézik, de a napi működés informális módon, személyes kapcsolatok és politikai elvárások alapján alakul. Ezt viszont kívülről ellenőrizni vagy számonkérni a jogszabályok vizsgálata alapján szinte lehetetlen. 

A keretek demokráciát idéznek, de mögöttük üresség van

Ez az odaszóláson, egyszemélyi döntéseken alapuló működés szintén a rendszerváltás előtti időszakot idézi. A jogszabályok csak keretek, amelyeket politikai érdekek mentén alkalmaznak. Egy példát idéznénk csak: 2010 óta egyetlen országos népszavazási kezdeményezést sem tudott sikeresen végigvinni az ellenzék, a Tisza legutóbb már nem is próbálkozott vele, hanem saját hatáskörben szervezett akciót az emberek megkérdezésére. A lehetőség papíron adott, a valóságban azonban nem: ha kell, kidobóemberekkel, ha lehet, bírósággal akadályozza a kormánypárt a kezdeményezések sikerét. Pedig 2008-ban az úgynevezett szociális népszavazás fontos eszköze volt a Fidesznek. Akkor az ellenzék még élhetett vele. Ugyanígy 2010 óta egyetlen ellenzéki kezdeményezésű parlamenti vizsgálóbizottság sem állhatott fel, sőt 2014 óta semmilyen vizsgálóbizottság sem alakult a parlamentben, holott a Fidesznek bőven volt lehetősége élni ezzel a lehetőséggel, még kétharmados baloldali többség idején is (ilyen volt a Tocsik-ügyet vizsgáló bizottság például, de a 2006 és 2010 közötti ciklusban is számos fideszes kezdeményezésű működhetett). 

Bár a keretek nagyjából demokratikusnak tekinthetők, egyre több olyan törvény, adott esetben egyenesen az alkotmányba helyezett paragrafus születik, amelynek értelmezése túl tág felhatalmazást ad az alkalmazójának. Hogy csak egy legutóbbi példát említsünk: hogyan lehet józan ésszel belátni, pontosan mit jelent a kábítószer-fogyasztás népszerűsítésének nemrégiben hatályba lépett alkotmányos tilalma? Ha egészen szigorúan értelmeznénk az alaptörvényt, akkor be lehetne tiltani a Beatles Lucy in the Sky with Diamond című számát is, az LSD népszerűsítése miatt. Talán még a Paff, a bűvös sárkányt is, aminek eredeti angol nyelvű szövege a marihuána fogyasztásának öröméről szólt. 

Minél több ilyen gumijogszabály születik, annál inkább lehetséges politikai szándékok alapján használni a jogot. Ez a jelenség roncsolja a magyar államiság és politika színvonalát. A bornírt politizálásra még erősebb példák sorát lehetne hozni a nemzeti konzultációnak nevezett manipulációk, vagy a történelem kormányzati meghamisítása eseteiben. 

Még nyomasztóbb, hogy a rendeleti kormányzás általánossá vált.

2016 óta különböző veszélyhelyzetekre hivatkozva a kormány a parlament megkerülésével is képes a jogalkotásra, és számos rendelet eleve titkosított. A parlamentet kikerülő törvényalkotás szintén a rendszerváltás előtti időket idézi, amikor rendszerint az Elnöki Tanács adott ki törvényerejű rendeleteket. Éppen ezen a héten nyújtott be az igazságügyi miniszter egy törvényjavaslatot, amellyel a veszélyhelyzetek idején kiadott rendeleteket törvényi szintre emelnék. Ezzel a parlament jelentősége tovább halványul. 

A korszellem kényszere vagy az Orbán család érdeke?

Megkerülhetetlen kérdés, és a mostani rendszer értelmezésének kulcsa, hogy Magyarország fejlődése és biztonsága érdekében lehetetlen-e a polgári demokrácia kiteljesedése, akár az ország földrajzi helyzete, a lakosságának lelki alkata vagy éppen a világpolitika aktuális állása miatt. Orbán Viktor 2014-es tusványosi beszédében, amelyben nyíltan szakított a 2010-es választás előtti programjával, azt állította, hogy az autokráciáké a jövő, a polgári demokrácia tévútnak bizonyult. Így fogalmazott: 

„(…) a meghatározó mozzanat a mai világban úgy fogalmazható meg, hogy versenyfutás zajlik annak a közösségszervezési módnak, annak az államnak a megtalálásáért, amely a leginkább képes egy nemzetet, egy közösséget nemzetközileg versenyképessé tenni. Ezzel magyarázható, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy ma a slágertéma a gondolkodásban azoknak a rendszereknek a megértése, amelyek nem nyugatiak, nem liberálisok, nem liberális demokráciák, talán még demokráciák sem, és mégis sikeressé tesznek nemzeteket. Ma a sztárok a nemzetközi elemzésekben Szingapúr, Kína, India, Oroszország, Törökország. És azt hiszem, hogy a mi politikai közösségünk évekkel ezelőtt jól érezte meg, jól tapintott rá, talán föl is dolgozta intellektuálisan ezt a kihívást, és ha visszagondolunk arra, hogy mit csináltunk az elmúlt négy évben, és mit fogunk tenni a következő négy évben, akkor valójában ez értelmezhető innen is. Vagyis megkeressük, megpróbáljuk megtalálni az Nyugat-Európában elfogadott dogmáktól és ideológiáktól elszakadva, tőlük magunkat függetlenítve azt a közösségszervezési formát, azt az új magyar államot, amely képes arra, hogy a mi közösségünket évtizedes távlatban versenyképessé tegye a nagy világversenyfutásban.”

Orbán hivatalos álláspontja szerint a 2010 előtti értékek mentén nem lehet sikeres az ország, a lakosság érdekében szükségszerű, hogy az állam szervezésének alapja részint autokratikus legyen, mert ez a hatékonyabb. Ebből következik az is, hogy az ezt megkérdőjelező mindenkori ellenzék csak az ország érdekei ellen dolgozhat, és az ebben résztvevők morálisan is elítélhetők. Ilyesmiről beszélt 1987-ben Pozsgay Imre is, aki elismerte a szigorú diktatúra lazításának szükségességét a kritikus hangok érvényesülése érdekében, de csak addig a pontig, „amíg közmegegyezés és alkotmányos rendünk talaján marad” a párbeszéd.

Ha viszont továbbra is hiszünk az 1990-es rendszerváltás eszméiben, ha elfogadjuk, hogy a joguralom, a hatalomgyakorlás intézményes korlátozása és a tisztességes verseny hozza el egy társadalom boldogulását, akkor

Orbán 2014-ben nyilvánosan is bejelentett rendszerváltása valójában önérdeken alapul. Akkor a hatalom megtartása és az ezzel járó előnyök élvezete a fő szervezési elv, amely a politikáját irányítja. 

A magyar társadalomnak kétségkívül nagyobb tapasztalata van az autokrata berendezkedésről, mint a polgári demokráciáról, és az orbáni rendszer stabilizálása idején a 2010-es évek nagy részében az életszínvonal emelkedésével sokan élhetőnek is tartották a NER-t. A választási törvény alakításával a Fidesz parlamenti többsége túlnőtt ugyan a támogatottsága mértékén a ciklusok többségében, de így is egyértelmű volt, hogy a választók jóváhagyták a fokozatosan kibontakozó rendszerváltást.

Az eddigi legitimáció ellenére ezzel mégis alapvető problémák vannak. Egyrészt az ilyen rendszerek sokkal nehezebben képesek önkorrekcióra, mint a demokratikusak. Lehet, hogy bizonyos helyzetekben hatékonyabbak, és akár a gazdasági fejlődést is képesek segíteni, vagy éppen válságokat kezelnek gyorsabban, de hosszú távon egyetlen, vagy nagyon kevés emberen múlik, hogy mikor és mennyire tudják a visszaéléseket és a hibákat megelőzni vagy kijavítani.

A második probléma pedig éppen a legitimáció kérdése. A méltányos politikai verseny, a politikai váltógazdaság nem önmagáért valóan jó, hanem azért, mert az emberek igazságosnak érzik. Ha sokan vélik úgy, hogy igazságtalanságban élnek, akkor az elégedetlenség kordában tartásához egyre keményebb, adott esetben erőszakos intézkedésekre kényszerül a hatalom, és az elnyomás fokozása szükségszerűen szélesíti azok körét, akik igazságtalannak érzik a rendszert. 

Ezért gondolta azt a rendszerváltó politikusok túlnyomó többsége, és talán a fideszes politikusok túlnyomó többsége még 2010. április 25-én is, hogy a nyugati berendezkedés hosszú távon mindenképpen jobb az országnak, mint a keleti. 

Az 1990 és 2010 közötti, a magyar történelemben szinte egyedülálló demokráciakísérlet nem azért vezetett súlyos gondokhoz, mert a keretek rosszak voltak, hanem mert rossz volt a kormányzás minősége, de a rendszer lehetőséget adott a korrekcióra. A cikk elején idézett, 2010-ben a Fidesz által rögzített problémák továbbra is aktuálisak. Újabb korrekcióra azonban csak akkor lesz lehetőség, ha a Fidesz által véghezvitt legújabb rendszerváltás nem teljesedik ki totálisan. Azaz akkor, ha a polgári demokrácia teljes átfordulása önkényuralomba nem történik meg. 

Hogy megtörténik-e, az persze a jövő zenéje. Igaz, a közeljövőé. Egy év múlva, a NER 16. születésnapján már határozott válaszaink lehetnek majd a fenti kérdésre is.

Nyitókép: Orbán Viktor az elnökség tagjaival a Himnuszt énekli a Fidesz–KDNP eredményváró rendezvényén az országgyűlési választás második fordulóját követően a budapesti Vörösmarty téren 2010. április 25-én (fotó: MTI/Beliczay László)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>