Műemlékrombolás? Dehogy! – a Királyi Palota sokkolóan ható bontásáról
A Budai Várban látszólag túlbontás történt, de ha megismerjük az északi pavilonnak nevezett épületrész múltját, akkor érthetővé válik, hogy az eredeti állapotot ennél kisebb beavatkozással nem lehet helyreállítani. Ebben a cikkben azt mutatjuk meg, hogyan alakult ki a bonyolult történelmű épületrész, amely a Királyi Palota talán legsúlyosabban károsodott eleme lett a Kádár-kori újjáépítés során. Az eredeti palotából itt valóban szinte csak egyetlen fal maradt, és a helyére akkor valami egész mást építettek. A jövővel, vagyis azzal, hogy a tervek szerint mi kerülne vissza a lebontott épületszárny helyére, egy következő cikkben foglalkozunk majd.
Döbbenetes kép fogadja a Budai Várba látogatókat tavaly nyár óta. A Királyi Palota Szent György térre néző oldalán hatalmas lyuk tátong: lebontottak egy teljes épületrészt, a korábban a Ludwig Múzeumnak otthont adó A épületet, amely a legutóbbi időkig a Nemzeti Galériához tartozott, és időszaki kiállítótér, raktárak, irodák voltak benne. Amikor falkutatást kezdtek 2022-ben, még csak az ilyenkor szokásos kutatóablakokat, vakolatleveréseket lehetett látni, aztán a Galéria kiköltözése után a folyamat felgyorsult: először a belső teret belezték ki, aztán lekerült a tető, majd fogyni kezdtek a falak. Végül egyetlen kitámogatott homlokzat maradt állva a dunai oldalon meg a Szent György tér felé beforduló szakaszból két tengelynyi. Most már építkezés zajlik: az új betonszerkezet elérte a Szent György tér nívóját, ami oldalról, a Palota melletti levezető útról már egy teljes mélyföldszintnek felel meg. Egyértelműen látszik az is, hogy az épületrész kiterjedése jóval kisebb lesz, mint a bontás előtt volt, vagyis nem ugyanaz épül vissza.
Teljesen érthető, ha mindez megrökönyödést kelt. A Királyi Palotában ilyen léptékű beavatkozás évtizedek óta nem történt. Az elmúlt években végrehajtott átalakítások közül a főépületet csak a Szent István-termet is magában foglaló déli nyaktag rekonstrukciója érintette; jelentős bontással járt az is, de jóval kisebb területen. Most viszont valóban azt láthatjuk, hogy a Palotából eltűnt egy nagy darab. Tényleg kellett ez? Faszádizmus az ország talán legfontosabb műemlékén? Műemlékrombolás? Hamis múlt építése?
Elég sok helyen ebben az értelmezési keretben jelenik meg a téma. A következőkben kísérletet teszünk arra, hogy megmutassuk: van logika a radikális bontásban és az újjáépítésben, és van rá esély, hogy mindez jót tesz majd a műemléknek. Szétválasztanánk két kritikai irányt: az egyik mindenféle rekonstrukciót, így a Királyi Palota 20. század eleji, hauszmanni állapotának visszaállítását is elutasítja, és kizárólag a Kádár-kor végére létrejött történeti állapot megőrzését tartja elfogadhatónak. Ez egy következetes álláspont, ahonnan a Szent István-terem és kapcsolódó részei visszaállítása sem elfogadható. Lehet azonban a kérdést másként is nézni: az újjáépítést elfogadni mint lehetőséget és a nemzetközi gyakorlatban is előforduló eljárást, és
a rekonstrukciókat az eredeti épület értéke és jelentősége, illetve az újjáépítés minősége és hitelessége alapján egyedileg értékelni.
Ebből a szemszögből mondtuk azt korábban a déli nyaktag helyreállítására, hogy kimondottan sikeres kísérlet, a Csikós-udvarra, hogy vétek volt a középkori várfalat a csekély értékű Hauszmann-rámpával eltakarni, ellenben a Főőrség és a Stöckl-lépcső helyreállítása indokolt volt. A minisztériumi épületekről és József főherceg palotájáról azt mondtuk korábban, hogy régi urbanisztikai tévedéseket öntenek újra betonba, Karakas pasa tornyára pedig, hogy javult az összkép, de tökéletes megoldás nem született.
Az A épület – vagy mostantól inkább úgy fogjuk nevezni, ahogy valaha hívták: északi pavilon – esetében ugyanerre teszünk kísérletet: nem foglalkozunk a kultúrharcos és politikai dimenzióval, csak a dolgot magát nézzük. Mégpedig abból a nézőpontból, hogy a hauszmanni palota a millenniumi Magyarország legfontosabb középülete volt az Országház mellett, és hiteles rekonstrukciójával nagyobb érték nyerhető vissza, mint ami eközben a 20. század második felének egyébként szintén jelentős belsőépítészeti alkotásaiból odavész. A továbbiakban tehát erre keressük a választ: szükséges volt ebből a szempontból az A épület közel teljes bontása? Hiteles lesz, ami épül?
Ehhez először is meg kell ismerni az épületszárny összetett történetét. Először a múltról lesz szó, a jövőt a következő részben mutatjuk meg (már amennyire sejteni lehet).
hirdetés
*
A Királyi Palota Szent György térre néző homlokzata előtt középkori maradványok látszanak. Ezeket most még meg lehet nézni, de már nem sokáig, mivel a tér színe fölé magasodó, 1983-84-ben felfalazott részeiket hamarosan visszabontják, az eredeti középkori romokat pedig a föld alatt őrzik meg. A maradványok nem jelentéktelenek: egy viszonylag nagy méretű, trapéz alakú épület pincéjének négy helyiségét látjuk olyan szép részletekkel, mint egy kőkeretes, boltíves ajtó, néhány lépcsőfok és ablaknyílások. Ezek a romok jelentik a területen a legrégebbi réteget, de az értelmezésük régóta vita tárgya.
Ez a terület sokáig a középkori Buda polgárvárosához tartozott, idővel azonban a Királyi Palota terjeszkedése miatt az itt álló házakat lebontották, és egy tágas előudvart alakítottak ki, amit fallal is elválasztottak a várostól. Ez volt az a tágas térség, ahol a hagyomány szerint Hunyadi Lászlót lefejezték. Sokáig általános nézet volt, hogy az épület, amihez a pince tartozott, kaputorony lehetett. 1992-ben azonban Magyar Károly régész meggyőzően érvelt amellett, hogy eredetileg inkább egy önálló polgárvárosi palota volt, amit talán azonosítani lehet a forrásokban Friss-palotaként emlegetett, Zsigmond kori királyi házzal. Mindenesetre elég jelentős építmény volt ahhoz, hogy ne bontsák le, amikor az előudvart kialakították, hanem belefoglalják (valamikor 1470 és 1541 között) egy új védelmi rendszerbe, amit a Várhegy nyakát elzáró védőfallal együtt alkotott. A két oldalán egy-egy kapu nyílt, a nyugati oldali volt a nevezetes Koldus-kapu, amit a 80-as években szintén felfalazással jeleztek, de Vadász György és Kő Pál 1995-ben felállított, fantáziadús, hollós posztmodern kapuja is ezt a nevet viseli (ennek szintén nyilván mennie kell hamarosan).
Ezekről a maradványokról egyébként Hauszmann is tudott, sőt, ő az építkezés során jelentősebb középkori emlékeket talált (és bontott el), többek közt egy másik díszes kapu maradványait. A hadiszertárnak használt, toronyszerű épület átvészelhette a török időket és az 1686-os ostrom borzalmas pusztítását, mert gyakorlatilag középkori formájában látszik az ostrom után készült felmérési rajzokon. Fennmaradásával determinálta a későbbi újjáépítést, ugyanis a barokk kor elején itt megint hadiszertárat építettek a Habsburg mérnökök, amibe befoglalták a bástyaszerű középkori tömeget: ez volt a németül Zeughausnak nevezett építmény sajátosan archaikus, erődszerű megjelenésének a magyarázata.
Zeughausból két változat is volt, az elsőt mindjárt az ostrom után építették a korábbi török kori épületek helyreállításával, de elpusztult az 1723-as nagy tűzvészben. Utódja viszont megérte a modern kort, fényképekről ismerjük. A legtöbb fotón főhomlokzatának díszes középrészét lehet megcsodálni, amit timpanonba foglalt, kétfejű sasos címer, Herkules-szobor, trófeák és szobordíszes kapu ékesített. Buda Habsburg építészetének ez volt az egyik legszebb, bécsi színvonalú példája, amit Johann Mathey mérnökkari százados tervei szerint húztak fel 1725 és 1735 között. Mégsem az ismertebb kapuzatot mutatjuk meg belőle, hanem egy ritkább képet:
Ezen a fotón jól látszik ugyanis a középkori torony vagy palota, amit belefoglaltak a barokk hadiszertárba, és a szimmetria kedvéért a túlsó, Duna felőli oldalon is kialakítottak egy hasonló bástyát. Hauszmann még alapos falkutatás nélkül bontott, de szinte biztos, hogy ennek a kiugró, bástyaszerű tömegnek a felmenő falai is nagyrészt középkoriak lehettek.
A Zeughaust az 1850-es években csatolták funkcionálisan a palotához, amikor a főépületben már nem fértek el a kiszolgáló funkciók, és a konyhákat, gazdasági helyiségeket részben áttelepítették. Ettől kezdve a palota alárendelt részét képezte, és csak idő kérdése volt, hogy egy nagyobb újjáépítés során mikor bontják le, és növelik meg ebbe az irányba a rezidenciát. Már az 1880-as években felvázolt első bővítési tervek ebbe az irányba mutattak, és a palota újjáépítésének első főépítésze, Ybl Miklós is készített rá terveket. A végleges megoldás kidolgozása azonban utódjára, Hauszmann Alajosra maradt.
Köztudomású, hogy Ybl és Hauszmann a régi barokk palotát egy évtizedeken át húzódó, nagyszabású újjáépítéssel a sokszorosára bővítették, és Európa egyik legnagyobb uralkodói rezidenciáját hozták létre.
Ez volt a millenniumi Magyarország egyik legfontosabb reprezentatív beruházása, jelentőségében egyedül az Országházhoz mérhető vállalkozás.
Természetesen a királynak, vagyis Ferenc Józsefnek készült, de mégsem nevezhető igazi Habsburg építkezésnek, mert a motorja nem az udvar volt, hanem a magyar kormány és a dualizmus kori magyar politikai elit. Ők akartak Béccsel és a nagy európai fővárosokkal egyenértékű „magyar Akropoliszt” teremteni, mégpedig ugyanott, ahol az Anjouk, Zsigmond és Mátyás palotája állt.
Hogy mennyire része volt ez a millenniumi nagy városépítésnek, azt az évszámok is jelzik: 1896. március 7-én utasította a várépítési bizottság Hauszmannt az északi bővítés megtervezésére, és egy évvel később hagyta jóvá a kiviteli terveket az uralkodó. Az építkezés nagyon gyorsan, alig két év alatt lezajlott. Fennmaradt egy nagyon izgalmas fénykép 1899-ből, amin egyszerre látszik az új északi szárny és a Zeughaus még álló része:
A fotón látható szakaszos bontás magyarázata, hogy akkoriban a Zeughausban működött a palota bővítésének tervezőirodája Hauszmann irányítása alatt. A barokk hadiszertár területének az új északi szárny csak egy részét foglalta el, a dunai oldalon a Várhegy platójának elegyengetésével és kiszélesítésével parkosított teraszt hoztak létre, ahova díszlépcső vezetett le a Szent György tér magasabb szintjéről. Ez a Habsburg-kapunak nevezett díszes kerítés és lépcső még nem létezik a fotón, majd csak a Zeughaus maradékának bontása után alakítják ki. Hauszmann kissé sajnálhatta a barokk fegyvertárat, mert a legszebb részét megőrizte: a díszes kapuból kerti díszt készített grottával a Középkertben, és Herkules szobrát is megmentette (a kapu ma is megvan, szokatlan története viszonylag közismert, a szobor sajnos megsérült a világháborúban, és nem állították helyre). A középkori épületrészből csak a betemetett pincéket hagyta meg, ezek 1975-ben kerültek elő újra.
De minek? Miért építették ezt az északi szárnyat, ami a régi palotát a dunai fronton szabályosan megduplázta?
A nemzeti dicsőség, a millenniumi ország dagadó öntudatának kifejezése nyilvánvalóan szerepet játszott ebben, de bármilyen különösen hangzik is, voltak funkcionális okok. És ezek az okok meg is határozták az elrendezést. Érdemes Hauszmann saját beszámolóját felidézni. Az 1890-es években a palota használata intenzívebbé vált, és hamarosan kiderült két alapvető hiányosság: nincs nagy ünnepségek, bálok megrendezésére alkalmas terem, és nincs hol elhelyezni az udvartartás tagjait, akik a királlyal együtt Bécsből Budapestre jöttek. Ezek a problémák már a koronázás 25. évfordulóján, 1892-ben megrendezett ünnepségeken megmutatkoztak: „kitűnt, hogy a budai palota nem elegendő nagy, és az udvartartás szükségleteit nem elégítheti ki. Mindenütt hiány mutatkozott, a palota termei nem nyújtottak kellő helyet nagyobbszerű pompának kifejtésére és a meghívott vendégek befogadására” – emlékezett vissza néhány évvel később az építész.
A vendégszobákat és a kiszolgáló funkciókat az Ybl-féle, épülő krisztinavárosi szárny biztosította, de bálterem itt sem volt, így az új északi szárny elsősorban ennek befogadására épült. Nem volt fölösleges építmény, pont azt a funkciót foglalta magába, ami egy modern államfői rezidencia esetében a legfontosabb, és amit a magyar elit is annak tartott: díszes keretet adott a reprezentációnak, többek között a rangos külföldi vendégek fogadásakor. A jelenleg zajló rekonstrukció még nem érinti ennek az északi szárnynak az egészét, hanem annak csak a felét, a Szent György térre néző különálló tömeget, amit északi pavilonnak neveztek. A különbséget a kibővített palota első emeletét ábrázoló, korabeli alaprajzon mutatjuk meg:
Az alaprajzon látszik, hogy az északi szárnyban mindenekelőtt a Bálterem, a kapcsolódó Buffet-csarnok, néhány kisebb terem kapott helyet, valamint ehhez tartozott a lilával jelzett északi pavilon, ami elsődlegesen ezen helyiségek megközelítését szolgálta. A régi és az új palota reprezentatív termei a dunai oldalon összefüggő, 200 méter hosszú teremsort alkottak, aminek Versailles-on kívül nem nagyon volt párja Európában nagyvonalúságban.
Hauszmann bravúrosan oldotta meg a megközelítés problémát, ami abból fakadt, hogy az egész palota mélyebb térszinten áll, mint a Szent György tér, és dísztermei mind az első emeleten helyezkedtek el. A régi épület szerényebb méretű lépcsőházai szűkösek lettek volna a megnövekedett létszámú rendezvényekhez, egy monumentális új lépcsőház viszont rengeteg helyet elvett volna. Hauszmann azt találta ki, hogy egyáltalán ne legyen lépcsőház: induljanak el a vendégek a Szent György térről és onnan szintben menjenek végig a dísztermeken, az őket szállító kocsik pedig egy rámpán lehajthatnak a mélyebben lévő Hunyadi-udvarra, és visszafordulva elhagyhatják az épületegyüttest.
Az északi pavilon döntően ezt a célt szolgálta:
egy fedett, áthajtós belső udvar, ahol a vendégek kiszállhatnak, és belépnek az előcsarnokba, majd a kabátokat leadva továbbmennek a bálterem felé.
Az épületrész tulajdonképpen nem volt nagy, és tényleg csak ez a két lényeges tér volt benne: a kocsiáthajtó és a dunai oldalon elhelyezett előcsarnok, ami megnyitotta az impozáns díszteremsort. Valóban csak egy pavilon, amit Hauszmann olyan ökonomikusan tervezett meg, hogy a tömb keskenyebb is lett, mint a régi palota vele azonos vonalban lévő szárnyai. Feltételezhetően azért nem törekedett tökéletes alaprajzi szimmetriára, mert nem akarta eltakarni a gyönyörű Mátyás-kút látványát a polgárváros felől.
Ezt az átgondolt, változatos, de logikus térszervezési koncepciót számolták fel a háború utáni helyreállítás során.
A pavilon alárendeltsége ellenére mégis fontos szerepet játszott az épületegyüttes egészében, ugyanis a Szent György térre néző oldala alkotta a Királyi Palota egyik főhomlokzatát. A budai Királyi Palota abból a szempontból rendkívül furcsa épület, hogy nincs egyértelmű, világos főnézete. Három oldal is pályázhat „főhomlokzat” titulusra, de ez mindegyikről csak megszorításokkal mondható el.
A nagy bővítés előtti képlet viszonylag egyszerű volt: a barokk palota a Pest felé a dunai homlokzatával fordult, de a Várhegy meredek leszakadása miatt megközelíteni mindig dél felől, illetve a későbbi Hunyadi-udvar helyén húzódó úton lehetett a polgárváros irányából, bejáratai egy U-alakú hátsó díszudvarról nyíltak. Ybl a krisztinavárosi szárny felépítésével ezt a díszudvart bezárta, ilyen módon létrejött az Oroszlános-udvar, és az útvonalat is elrekesztette. Érzékelte, hogy ezzel létrehozott egy potenciális új főhomlokzatot, ami észak felé felé fordult, ezért is tervezte meg annyira reprezentatív módon az Oroszlános-udvarra vezető kaput, amit a korabeli felfogás a palota főkapujának nevezett.
Mindjárt érthetőbbé válik a szituáció, ha belegondolunk, hogy a palota rendes működése során, vagyis ameddig államfői rezidenciaként szolgált, a dunai (keleti) teraszok zárt magánkertek voltak, ezzel szemben a nyugati udvarok sorozata az Oroszlános-udvarral bezárólag publikus övezet volt. A dunai oldalnak tehát megkérdőjelezhetetlen a városképi jelentősége, de nem igazi főhomlokzat, mert nem itt volt a bejárat: valódi főhomlokzatnak inkább a Hunyadi-udvarra néző tagolt nézetet mondhatnánk (nem véletlenül díszíti ezt a leglátványosabb műalkotás, a Mátyás-kút).
Csakhogy Hauszmann érzékelte, azzal, hogy a palotát az északi bővítéssel kihúzta a Szent György térig, itt is teremtett egyfajta főhomlokzatot. Bármilyen rövid ez az oldal, mégis fontos városi térre néz, a fogadások vendégei is itt lépnek be a palotába, ennek tehát reprezentatív kiképzést kellett kapnia. Kellő távolságból, a Szent György térről a kékkel és sárgával jelölt homlokzatok együtt alkották a palota változatos északi homlokzatát – a tényleges főhomlokzatot, ahonnan az egyes szárnyak bejáratai nyíltak.
Előreszaladunk, amikor megállapítjuk:
a háború utáni újjáépítés legnagyobb tévedése volt, hogy az északi pavilon Szent György téri főhomlokzatát a rajta nyíló kapuval együtt megszüntette, és egy unalmas, sivár mellékhomlokzatot csinált belőle.
A palotának ettől a lényege sérült, hátat fordított a polgárvárosnak, az Ybl-féle főkapu és a Mátyás-kút pedig kissé érthetetlen szerepű dekorációvá degradálódott. Évtizedek alatt természetessé vált a kialakult állapot, de ettől még ez rossz építészet.
De lássuk, hogyan alkotta meg méltó módon ezt a homlokzatot Hauszmann:
Az 1932-es felvétel jól mutatja, hogy ehhez az egykori reprezentatív homlokzathoz szervesen kapcsolódott a Habsburg-kapu máig meglévő turulos díszkerítése is, ami a dunai teraszokat választja el a várostól, jobbra pedig le lehetett látni a Mátyás-kútig és az oroszlános főkapuig. A keskeny épület kimondottan pavilonszerű, nem feltétlenül sejteti a mögötte meghúzódó palota monumentális méreteit és nagyszerűségét, ami csak fokozatosan tárult fel a látogató előtt, ahogy az udvarok során végigment.
A neobarokk homlokzat fő dísze Hungaria szoborcsoportja volt a kapu fölötti attikafalon. Jankovics Gyula szoborcsoportjának főalakja egy Magyarországot jelképező, koronás nőalak, aki kezében babérkoszorút tartott, és az országcímerre támaszkodott. Jobbján egy izmos, bajszos férfialak az ipar, balján egy szintén félmeztelen lány a kereskedelem megszemélyesítője, ennek megfelelő jelképekkel (kalapács, véső, hírnökbot).
A pavilon sarkain horganyból készült, 2,5 méter magas, antikizáló trófeákat helyeztek el, amelyek a reneszánsz óta az uralkodói paloták bevett díszítőelemei voltak. A budai Királyi Palota mindegyik épületrészét ilyen öntvények díszítették. Grandiózus alkotás volt a Jungfer Gyula által készített, népi virágmotívumokkal és a Szent Koronával díszített kovácsoltvas főkapu, amit a király személyesen is megtekintett Jungfer műhelyében, és 1900-ban, végleges elhelyezése előtt kiutaztattak a párizsi világkiállításra, ahol elnyerte a Grand Prix-t. Ez a díszlakatos remekmű már a szecesszió ízét hordozta. Ugyancsak Jungfer készítette a két gyalogkapu hasonló stílusú rácsait, és talán a bejárat két oldalán álló pompás kandelábereket is.
Ezekről a műalkotásokról mind jó minőségű, részletes fotók maradtak fenn, és fennmaradhattak volna maguk a műalkotások is, ha a szocializmus idején nem semmisítik meg őket. A háború után készült, romállapotot mutató fényképeken ugyanis mindegyik jól látható. Nincs mentség arra a barbárságra, hogy ideológiai okokból elpusztították őket, ez a rombolás a második világháborút követő helyreállítás eredendő bűnének tekinthető. A fényképek teljesen egyértelművé teszik, hogy a Szent György téri homlokzat sérülései alapvetően jelentéktelenek voltak, nem lehet az egész architektúra eltüntetését az állapotával megmagyarázni.
A Hunyadi-udvarra néző homlokzatnál a bonyolult szintviszonyok miatt érdekes helyzet alakult ki. Említettük, hogy az északi pavilon közepén egy kocsiáthajtós fedett udvar helyezkedett el, ezért a hátsó homlokzaton is kellett lennie egy nagy kapunak, ez azonban már nem esett a homlokzat közepére a kapcsolódó báltermi szárny pozíciója miatt. A pavilon még innen is kétszintesnek nézett ki, bár a terep lejtése miatt magasabb lábazaton állt.
A Hadtörténeti Múzeum gyűjteményében fennmaradt egy kivételesen szép, színes dia, ami erről az oldalról mutatja az épületrészt:
A felvétel értékét nemcsak az adja, hogy a fekete-fehér képeknél kézzelfoghatóbban mutatja az épületet, hanem fontos részletek is megfigyelhetők rajta: a homlokzatok kőszerű kiképzése (a falkutatás megállapította, hogy a díszítőelemek valóban kőből készültek, és néhány eredeti pilaszterfő megmaradt, de a vakolt részek is kőszerű hatásúak voltak), a palatető mintázata és színezése, a rámpa kiskockakő borítása – ezek mind értékes információk a rekonstrukcióhoz.
A dia Kerék Eszter muzeológus tájékoztatása szerint egy fényképhagyaték része, amely 2016-ban került a Hadtörténeti Múzeumba. A hagyaték egykori tulajdonosa Edward J. Czerniuk amerikai dandártábornok, 1945 és 1947 között a Magyarországon felállított Szövetséges Ellenőrző Bizottság amerikai missziójának egyik képviselője volt, őrnagyi rendfokozatban. Czerniuk 1945-ben részese volt annak az amerikai különítménynek is, amely hazahozta Salzburgból a Szent Jobbot. Magyarországon töltött ideje alatt az amerikai tiszt egy körülbelül száz darab fényképből álló sorozatot kapott ajándékba a Horthy-kori Budapestről, és itt töltött évei alatt maga is készített fényképeket az ostromtól romba dőlt fővárosról. Ez a fénykép minden bizonnyal az ajándékba kapott sorozat tagja.
Hogy milyen különös helyzetet produkált a terep lejtése, azt akkor értjük meg, ha az előző fotó után megfordulunk, és – most már a Fortepan segítségével – elnézünk az ellenkező irányba, a Mátyás-kút felé:
Az északi pavilon hátsó kapujától ívesen kanyarodott ki az út a Szent György térről az Oroszlános udvar szintjére vezető rámpára. Hauszmann ennek a rámpának az oldalát elegáns kőkorláttal látta el, és három pazar kandeláberrel díszítette, ezek a jellegzetes kőgúlák a főkapuhoz hasonlóan szecessziós hatásúak voltak. Egy ilyen kandelábert nemrég rekonstruáltak az udvar másik oldalán, a Főőrség közelében. Miközben a közlekedési rendszert nagyon praktikusan sikerült megoldani, a báltermi szárny földszintje előtt emiatt egy valószínűleg elég kedvezőtlen hatású mélyudvarszerűség alakulhatott ki. Mindenesetre világosan látszik, hogy a Hunyadi-udvar közepén reprezentatív hatású műalkotást nem is lehetett volna elhelyezni a rámpa miatt.
A háború utáni rekonstrukció során ezt az egész rámparendszert elbontották, és ennek következtében az udvar egységes, mély szintbe került. Az északi pavilon hátsó homlokzatát emiatt teljesen át kellett alakítani: a kocsiáthajtó kapuját megszüntették, a homlokzatot a túloldalhoz hasonlóan sematikus szoc-neobarokk módon képezték ki, és a takarásból kiszabaduló mélyföldszint „rendes” földszintté vált. Az így kialakított, a régire alig hasonlító udvar közepére már elhelyezhették az elpusztult Lovarda elől idemenekített Csikós szobrot és négy ál-neobarokk virágágyást kandeláberekkel. Mindez annyira átformálta az udvart, hogy még a nevét is elvesztette egy időre: Hunyadi helyett Csikósként emlegették. (Hogy aztán néhány éve az igazi Csikós-udvar helyreállítása és a szobor visszaköltöztetése után ez újra megváltozzon.)
Az északi pavilon 1905 elejére készült el teljesen, akkorra a belső tereket is használatba vették. Egy 1939-40-ben végrehajtott kisebb felújítástól eltekintve egészen Budapest ostromáig változatlan maradt. A Királyi Palota nagy részéhez hasonlóan ez az épületszárny is megtekinthető volt belépődíj ellenében, vezetett sétákon. Már az első világháború előtti években is van adat a látogathatóságra, a Horthy-korszakban pedig kizárólag a kormányzó lakhelyéül szolgáló krisztinavárosi szárnyat tartották zárva, a palota többi része – ha nem volt állami rendezvény – múzeumszerűen működött. A palota 30-as évekbeli guide-ja alapján a látogatók nem a Szent György téri főkapun keresztül léptek be az épületbe, hanem az Oroszlános-udvarból, és az északi pavilonban lévő előcsarnok volt a vezetett séta végpontja. Más reprezentatív tér ebben az épületrészben nem volt, így vélhetően a gyalogoskapun át hagyhatták el az épületet a Szent György tér irányába.
Az északi pavilon 1944-45-ben a palota többi részéhez hasonlóan nagyon súlyos károkat szenvedett a főváros ostromában. Különösen a tető és az egyébként értékes tereket nem tartalmazó második emelet sérült meg, de a mostani bontás előtti falkutatás azt állapította meg, hogy a dunai homlokzat is kapott egy nagyobb belövést a másodikon. A károkat részletesen felmérő Szabó László várkapitány szerint az épületrészben a kárarány 85-65 százalékos volt. A legszebb teremnek számító előcsarnok födéme beszakadt, az üvegtetős belső udvar viszont egy fennmaradt fotó tanúsága szerint minden további nélkül helyreállítható lett volna.
Ehhez képest a következő két évtizedben nemcsak belülről belezték ki teljesen az épületrészt, eltávolítva szinte az összes közfalát, megszüntetve az udvarát és az eredeti térszerkezetét, de kívülről is mindegyik homlokzatát radikálisan leegyszerűsítették. Sőt, az elmúlt években végzett falkutatás során bebizonyosodott, hogy a háború után újjáépített „A épület” a hauszmanni palotából szinte semmilyen eredeti elemet nem tartalmazott, a most is megőrzött dunai homlokzati fal kivételével alapvetően az egész a 20. század közepén épült.
Mindaz, amit évtizedeken át történelmi környezetnek, autentikus Budai Várpalotának fogadtunk el, egy sajátos historizáló-szocmodern alkotás volt.
Meglehetősen zavaros, hogy ez a helyzet miként állt elő, de az elmúlt években elkészült részletes tudományos dokumentáció (Fekete J. Csaba műemlékes szakember irányításával) rekonstruálta a háború utáni helyreállítás időrendjét és folyamatos tervmódosításait. Úgy tűnik, hogy kezdetben, mindjárt az ostromot követően romeltakarítás címen indult meg az épület kibelezése, és a folyamat az 50-es években folytatódott, egyre nagyobb léptékű bontásokkal. Ezt két körülmény is elősegítette: egészen 1958-ig a Királyi Palota nem középkori részei még műemléknek sem minősültek, másrészt az első helyreállítási tervvázlatokon 1949-ben és 1950-ben az északi pavilon visszabontása szerepelt a dunai homlokzat lerövidítése érdekében. Márpedig egy olyan épületrészre nem érdemes különösebben vigyázni, aminek távlatilag úgyis bontás lesz a sorsa. Az A épület megcsonkítása 1952-ben lekerült a napirendről, de továbbra is a teljes átépítésével számoltak.
Az egykori északi pavilon sorsa 1958-ban pecsételődött meg végleg. Ekkor határoztak a főbejárat és a Szent György téri homlokzat megszüntetéséről, egy új, tágasabb belső udvar kialakításáról, és arról, hogy nyugat felé megnövelik, a többi épületszárnnyal „vonalba hozzák” az egykori bejárati pavilont. Ez már-már teljes bontást jelentett, ami ellen a kor neves művészettörténészeiből, műemlékes szakembereiből álló bizottságnak semmi kifogása nem volt. Pedig egy 1957-es régészeti ásatást mutató fotó tanúsága szerint ekkor még mindig állt a pavilon Szent György térre néző oldala, és megvolt a főbejárat feletti szoborcsoport is. Minden bizonnyal ez az utolsó kép róla. A fotón az is látszott, hogy a pavilont az eredeti szélességére kezdték újjáépíteni, amit a koncepció változásával aztán részben bizonyára vissza kellett bontani.
Az egykori bejárati pavilon megnagyobbítása 1958-59-ben történt Janáky István koncepciója szerint. A 60-as évek elején újabb tervváltozatok készültek, és végül megszületett Kéry Zoltán és Moser Pál terve a Munkásmozgalmi Múzeum számára, amely végül nagyjából megvalósult. A megváltozott téri szituáció miatt a múzeumi bejárat átkerült az épület túloldalára, a Hunyadi-udvar felé, és a belső udvart fedett aulává alakították. Mint a palota összes többi részén, itt is leegyszerűsítették a gazdagon tagolt tetőket, sematikus barokk homlokzatokat képeztek ki a túldíszítettnek tartott hauszmanni eredeti tagozatok helyett, és modern nyílászárókat helyeztek be. A belső térben semmilyen történelmi tér nem maradt meg, de a tardosi mészkővel burkolt központi kiállítótér nagyvonalúsága kétségtelenül jelentős értéket képviselt.
A Magyar Munkásmozgalmi Múzeum 1975. április 1-jén nyílt meg a munkásmozgalom hazai történetét bemutató kiállítással. Ez volt a második a Vár új múzeumai közül, és
az egykori bejárati pavilon ettől kezdve a hatalmas Kádár-kori „kultúrvár” egyik jellegtelen szárnyát alkotta.
„A budai vár valamikor jelkép volt. Az emberek tudatában úgy élt ez a fogalom, mint az ország sorsát irányító urak ünnepi és hétköznapi találkozó- és lakóhelye, ahol a szegények, a jogból és a javakból kisemmizettek jövendő sorsát intézik. A felszabadulás után gyökeresen megváltozott a várhoz fűződő fogalom tartalma” – értékelte a múzeum megnyitását az Ifjú Kommunista című lap tudósítója. Az átépítésnek valóban ez volt a szellemi tartalma: a Királyi Palotának a palotajelleget kellett elveszítenie ahhoz, hogy a szocialista Magyarország része lehessen.
És ezzel tulajdonképpen elérkeztünk a bevezetőben feltett kérdéshez: a mostani bontás nem autentikus műemléket rombolt le, legalábbis abban a hétköznapi értelemben, ahogy a legtöbben a Királyi Palotát „réginek” tartják. Az A épület kizárólag a Kádár-kornak volt autentikus emléke, és ragaszkodni hozzá ebben az értelemben lehetett volna: mint 1958-59-ben felhúzott, historizáló-szocialista kulturális épülethez. Ami ennél régebbi réteget képviselt, az szinte csak az egyetlen dunai fal, ami jelenleg is a helyén van, meg természetesen a becses középkori romok, amelyeket jó lenne nem örökre szem elől téveszteni.
De vajon nem igaz ugyanez az egész palotára?
Valamelyest igen, de azért nem olyan mértékig, mint az A épületre. Noha nem pontosan tudjuk, hogy egy ehhez hasonló alaposságú falkutatás és megbontás során melyik szárnyban mit találhatnánk, valószínű, hogy a történelmi épületből más szárnyakban ennél jóval több maradhatott meg. A déli nyaktag rekonstrukciója során például egészen jelentős mennyiségű eredeti épületelem került elő, amelyeknek korábban a létét sem feltételezték. Az északi pavilon sorsa annyiban valóban egyedi, hogy
talán sehol máshol nem volt annyira radikális a Kádár-kori újjáépítés, mint itt, ahol az épületrésznek még a kiterjedése is megváltozott.
Most a meghirdetett cél a palota egészét tekintve a hauszmanni állapot minél teljesebb rekonstrukciója. Ez az északi pavilon esetében különösen nagy kihívást jelent, de egy biztos: ezt a cél nem lehetett volna elérni azzal, hogy a Munkásmozgalmi Múzeum számára épült A épületet kívülről kissé felcicomázzák.
A fenti összehasonlító alaprajzon jól látszik, hogy ez a két épület szerkezetileg volt teljesen különböző: máshol voltak a fő- és a közfalak, más volt a nyílásrendszer, máshol volt az udvar, a bejáratok. Még a nyugati bővítés visszabontása is kevés lett volna önmagában ahhoz, hogy hitelesnek tekinthető rekonstrukció szülessen. Ugyanaz történik most, mint 1958-ban: majdnem teljes bontás után teljes újjáépítés.
A következő cikkben megpróbáljuk azt is kinyomozni, hogy mindez mit jelent a belső terek szempontjából. Mi volt és mi lehet újra Jungfer Gyula csodálatos kovácsoltvas kapuja mögött?
Nyitókép: a Királyi Palota Északi pavilonjának újjáépítése a Budai Várban 2025 április végén (fotó: Zsuppán András / Válasz Online)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
