„Tényleg nincs hazám. Az oroszok elfoglalták” – budapesti ukrán vlogger háborúról és magyarokról
Két év alatt folyékonyan megtanult magyarul, videóiban a magyar kultúráért rajong – itthon mégis minősíthetetlen reakciókkal találkozott. Csak azért, mert ukrán. A 22 éves lány története nem pusztán egy a többmillió háborús sorsból, hanem látlelet egy propaganda mételyezte társadalom állapotáról. Portré Vladáról – és rólunk, magyarokról.
December 5-én egy Budapesten tanuló ukrán diáklány feltett egy videót a Youtube-ra, „Miért tanulok magyarul?” címmel. Nincs túlgondolva: egy kamera, egy beállítás, monológ, minimális vágás. Nézettsége azóta mégis a 100 ezret közelíti. Talán azért, mert kevesen hiszik el, hogy valaki két év alatt folyékonyan megtanult magyarul. A Vlada beszél csatorna azóta rendszeresen frissül, felköltözött a TikTokra is. Tulajdonképpen az a furcsa, hogy nem akadt még olyan, aki lecsapta volna a magas labdát: ukránként reflektálni új otthona furcsaságaira – arra az otthonra, amely több tízezer háborús menekült honfitársát fogadta be –, és közben elhinteni pár alapinformációt a szülőhazáról.
Mégsem biztos, hogy rátaláltunk volna, ha nincs KovácsLevi10, aki néhány álnéven kommentelő társával együtt minősíthetetlen megjegyzéseket hagyott a videók alatt. És bár kommentekből – az „idióták mindenhol vannak” axiómát alapul véve – nem érdemes kiindulni,
a jelenség mégis megmutat valamit abból, hova süllyedhet egy ország kollektív tudata három év folyamatos ukránellenes mételyezéstől. Nos, pont oda, hogy egy ennyire ártalmatlan tartalom is szélsőséges gyalázkodást vált ki.
Úgyhogy felkerestük Vladát, hogy megkérdezzük, mit gondol Magyarországról, az itt élőkről, a Zelenszkij-plakátokról. Meg persze a személyes történetére és a magyartanulás mögötti motivációra is kíváncsiak voltunk. Portréját monológformába szerkesztve, öt részben rajzoljuk meg.
⁕
I. Gyökerek, identitás
„A családnevem? Inkább nem mondom el. (Felvételen kívül megtudjuk.) Orosz vezetéknév. Nem akarom, hogy mások bármi orosszal társítsanak. Korábban a nevemet hallva egyből orosznak gondoltak. Pedig ukránnak érzem magam.
Az anyanyelvem a szurzsik. Orosz–ukrán keveréknyelv. Ezt hallottam otthon. Az iskola ukrán volt, de 9. osztályig tanultunk oroszul. A közösségi média nyelve is ez volt, mert az elit dolog az orosz nyelv volt. Mindenki, akit ismertem, így próbált beszélni. Az ukrán nyelv – a tiszta ukrán – szégyenszámba ment. Az egyik szomszédom nagy hazafi volt. Mindenki kibeszélte a háta mögött, csak mert ukránul szólalt meg.
Otthon én is oroszul beszéltem. Nem akartam, hogy csúfoljanak. 22 éves vagyok, de korábban soha nem gondoltam bele, miért beszéltünk oroszul. Szándékos kulturális megszállás volt ez. A külvilágnak is azt mutatta, hogy mifelénk mindenki orosz.
A mai napig megkapom, hogy orosz vagyok, csak mert onnan származom. Pedig ha valaki megkérdezte, mi vagyok, azt mondtam, hogy ukrán. Erős a nemzeti öntudatom.
16 évesen egy évet Virginiában tanultam ösztöndíjjal. Ott azt kérdezték, hogy »ugye Ukrajna Oroszország része?« Nem értették, hogy gondolhatom magam ukránnak, amikor oroszul beszélek. Akkor váltottam nyelvet, amikor 2021-ben Kijevbe kerültem, de még a saját nővérem is azt kérdezte, hogy »mi van veled?«. Később Lvivben tanultam szociális munkásnak – ott már nem volt probléma az ukrán.
A szülővárosom Bilmak (egy ideje Kamjankának hívják) Zaporizzsja oblasztyban. 2022 márciusa óta áll orosz megszállás alatt. Eleve ruszifikált térség: azért volt egyszerű elfoglalni, mert az emberek azonosultak a nyelvvel. Apukám például ukrán családból származott, de Donyeckben nőtt fel. Minden orosz volt körülötte, így ő is annak gondolja magát. A mai napig…
Picit tudom, mi van otthon. Húsvétkor kiderült, hogy beköltöztek nagymamám üres lakásába, ahol a cuccaim voltak. Nem tudom, kidobták-e őket. Kértem a rokonokat, ne mondják el, mert nyugodtan szeretnék aludni – mégis kiderült. A családi házunkba már korábban beköltöztek. Nem tudjuk, kik. A városban most, úgy halljuk, nyugodt a helyzet; mindenki dolgozik, orosz családok érkeznek. Persze nem Moszkvából.”
II. 2022. február 24.
„Lvivben voltam. A magyar barátom előző nap repült vissza. Valószínűleg az utolsó járat volt. Alaposan ellenőrizték. Mintha érezték volna, hogy valami történni fog…
7-kor felébredtem, mert ott hajnalban még semmi nem történt. A kollégium folyosóján kezdték kiabálni, hogy elkezdődött. Kiakadtam. 10 percig néztem ki az ablakon. Azt hittem, minket is támadnak majd. Sírtam. Nem is sírtam – bőgtem. Összepakoltam, felhívtam a nővéremet Kijevben. A metróba menekült a repülők elől. Apukám azzal nyugtatott, hogy civileket nem fognak támadni. Kiderült, hogy de. Egyetlen kis bőrönddel, a barátnőmék kisbuszával indultunk el Lvivből. 15 órát vártunk a szlovák határon, mindenki kiabált és harcolt egymással. Kaotikus volt minden, pánikrohamom volt. Varsóba mentünk, ahol két hetet töltöttünk az Amerikában megismert lengyel ismerősömnél. Két szobában tizenhárman. A földön fekve hallgattuk a lengyel híreket a háborúról.
Anyukám közben még otthon volt, de mivel nem volt áram, három napig nem tudtam róla semmit. Kiderült, hogy apukám – Bilmak elfoglalása előtt két nappal – elhozta Zaporizzsjába, onnan Lviven át ő is Lengyelországba került. Varsóból Olaszországba mentünk, mert Toszkánában vannak rokonaink. A nagymamán meg a nagynéném. Anyukám később északabbra kapott munkát. Fél évig voltam ott vele, aztán Budapestre kerültem. Még a háború előtt eldöntöttem, hogy itt szeretnék tanulni, pályáztam rá. Megkaptam. A Stipendium Hungaricumot, ami három évre szól. 2022 szeptemberében kezdtem az ELTE pszichológián. Magyarul is azóta tanulok.”
III. Nyelv, kultúra
„Hogy miért kezdtem el? Hát mert nagyon szép. Nem volt semmi különös oka, hogy elkezdtem, de ebben az országban lakom, és szeretnék az emberekkel kommunikálni. Szeretném megérteni őket, mert tudom, hogy nem mindenki tud angolul. Vagy kaját rendelni. Vagy csak elmondani a történetemet. Szerintem többet foglalkoztam a magyarral, mint a pszichológiával.
Először nem volt nehéz. Akkor még egyik nyelv sem az. A nehézségek akkor jönnek, amikor haladó szinten vagy. A részletekben derült ki, hogy nehéz nyelv. Az emberek ráadásul nem akarnak kommunikálni meg magyarázni vagy lassabban beszélni velem. Nincsenek ehhez hozzászokva a magyarok. Egyből angolra váltanak. Nem adnak lehetőséget arra, hogy fejlődjél. Pedig nem sértődnék meg, ha kijavítanád, amit mondok. Persze attól is függ, hogy mondod. Voltak, akik kioktattak.”
– Van erre egy jó szó: atyáskodó.
– Azt utálom. Inkább megkérem a boltost, hogy mondja lassabban.
„Biztos van nyelvérzékem, de minden nap tanulok. Legalább 1-2 órát. Nagyon sokat olvasok. A magyar szókincsem is így bővült. Perfekcionista vagyok, de mégis próbálok a saját hibáimból tanulni. Idegesít, ha nem jut eszembe valami magyarul. Általában betűnként találom ki.”
– Kedvenc szavad?
– Az áfonya. Nagyon cuki. Meg a putri. Tudom, hogy nem jelent jót, de elsőre viccesen hangzott.
– Káromkodás?
– Egy könyvben olvastam, azóta használom: buzi seggfej. De nem káromkodok, pedig jó lenne, mert a magyar kultúra része. Szeretném megérteni, de a barátom nem hajlandó csúnyán beszélni. Pedig annyira kreatívak a magyar káromkodások! Ukránul csak öt szó van, azt variálják, de a magyar… elképesztő.
– Kedvenc magyar étel?
– A legtöbb sajnos paprikás és zsíros. De a töltött káposzta finom. Van Ukrajnában is: holubcinak hívják. A túrós tészta is finom, pedig azt gondoltam, nem lesz az.
– Magyar zenék, amiket szeretsz?
– Lázár tesók: Jó éjszakát; Ohnody: Hideg; Bagossy Brothers Company: Valahol itt; Hiperkarma: Jószerencsét! Meg a legtöbb Azahriah-szám – de DESH nélkül!
– Kedvenc helyed Budapesten?
– A Gellért-hegy környéke.
– Milyen nyelven álmodsz?
– Néha ukránul, néha szurzsikul. És már néha magyarul.
IV. Vlogolás
„Random ötlet volt. Úgy éreztem, hogy a magyarok nem látják jól saját magukat. Sok ismerősöm például idegenkedik a magyar kultúrától, én pedig meg akartam nekik mutatni, mennyire szép a kultúrájuk és a nyelvük. Azt éreztem, hogy nem értékelik, amijük van, nincs bennük nemzeti öntudat. Bennem meg az volt: »Miért nem látjátok, mennyire szép, mennyire király a magyar kultúra?« Nyilván azért, mert minden nap ebben vannak, nem tűnik fel nekik. Furcsa volt, mikor magyarok kérdezték meg, miért szenvedek a magyarral, és nem németül vagy franciául tanulok.
Random az is, miről készítek videót. Nem terveztem sorozatot, de amikor láttam, mennyien nézték meg az elsőt, gondoltam, csinálok az ukrán nyelvről és kultúráról is.
Most a kárpátaljaiakról fogok beszélni, mert a magyarországi magyarok nem értik, mi a helyzet ott.
Azt gondolják, hogy az ukránok bántják az ottani magyarokat. Nem mondom, hogy nem – mint minden országban, Ukrajnában is vannak nacionalisták –, de Magyarországon kicsit kifordult az emberek gondolkodása. Nem hiszem, hogy a többségük megkérdezett volna erről kárpátaljaiakat. Én beszéltem odavalósiakkal: többen kaptak már itt olyan kommentet, hogy »menj vissza Ukrajnába, ne vedd el a munkánkat!«, miközben otthon sok pozitív élményük van ukránokkal.
A Zelenszkij-plakátok? Elszomorítanak. Tudom, arról szólnak, hogy Ukrajna ne legyen EU-tag. Igazságtalan, mert korábban támogatták Ukrajna csatlakozását, köztük az ottani magyarokét. Rosszul érzem magam emiatt. Nemcsak azért, mert ukrán vagyok, hanem mert beszéltem már vagy negyven kárpátaljaival – nem akartam egyoldalúan látni a dolgokat –, és tudom, hogy ők mit akarnak.”
V. A magyarokról
„Budapesten mindenki nagyon kedves volt. Amikor megtudták, hogy ukrán vagyok, mindenki támogatott, Szlava Ukrajinyi-vel köszöntek, a háborúról beszéltek. Ahogy egész életemben, itt is igyekszem mindennek a jó oldalát nézni. De amikor elkezdtem videókat csinálni, rájöttem, hogy nem minden rózsaszín. Az ország egyik fele kormányzati oldalakat olvas, a másik független sajtót. De a kormányzatiak többen vannak. Széttöredezett a társadalom. A videóm alatti kommentekből derült ki számomra, hogy nem mindenki olyan kedves, mint a saját magyar ismerőseim. Youtube-on nem volt sok, a durvák TikTok-on jöttek.
– Miért olvasol kommenteket?
– Azt én is szeretném tudni. Fontosak a kritikák. Szeretnék tőlük jobb lenni. De most már nem tudom, miért olvasom őket. Bár most már, ha bánt valamelyik, nem reagálok, csak letörlöm az embert.
– Melyik bántott a legjobban?
– Egy olyan videó alatt kaptam, amiben egy magyar dalt énekeltem: „Nincs hazád!”
– Miért ez?
– Mert igaz. Fájt, hogy valaki ezt használja ellenem. Nagyon kegyetlen. Semmi együttérzés. A szemembe pedig nem merné mondani.
Nekem nem azért nincs hazám, mert valami rosszat tettem. Hanem mert az oroszok elfoglalták. Nagyon fájt, hogy ezt nem értik.
„Most sem tartom hibának, hogy kiraktam az erről szóló videót. Érzékeny vagyok. Ha pedig nem mutattam volna meg a gyengeségemet, nem jöttek volna rá az emberek, mit okoz a kormány gyűlölködő propagandája az ukránokról. Szerintem sokak lelkét érintette meg, amikor elmondtam, hogy a saját házunkban oroszok laknak.”
Epilógus
„Van honvágyam. Minden hiányzik. Az emberek, a kaja, a nyelv. Hogy kifejezhessem az apróságokat. Ha nem lenne háború, eleinte csak látogatóba mennék haza. A költözést legfeljebb Lvivbe vagy Kijevbe tudnám elképzelni. Bilmakba nem. Ott lennének azok, akik támogatták az orosz megszállást. Nem szeretném látni az arcukat.
Az otthon? Most Budapesten van. Erre gondolok, amikor – például az olaszországi rokonoknál – az jut eszembe, hogy »de jó lenne hazamenni!«. Itt van mindenem, itt szeretnék dolgozni, itt érzem magam otthon. De az élet, coviddal és háborúval, megmutatta, hogy nem érdemes tervezni.”
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
