Nehezen szabadulnak a nagyüzemi erdőgazdálkodás 20. századi hagyományaitól a magyar erdők: még a védett területeken, sőt a nemzeti parkokban is bevett gyakorlat a fakitermelés. Olyan botrányos helyzet ez, ami csak a megszokástól tűnik elfogadhatónak. A háborítatlan vagy legalább kíméletes módon kezelt erdőnek fontos szerepe lenne a kiszáradás és az éghajlatváltozás elleni harcban, és az ökológiai sokféleség megőrzésében. Fordulatot nagyon könnyen el lehetne érni, mert az értékes, védett erdők szinte mind állami kezelésben vannak. Ehhez azonban radikális szemléletváltásra lenne szükség, mert az elmúlt negyedszázad apró lépései alig hoztak javulást.

Litkai Gergely vendégei ezúttal Aszalós Réka erdőökológus, a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont kutatója, valamint Csépányi Péter erdőmérnök, a Pilisi Parkerdő Zrt. erdőgazdálkodási és természetvédelmi vezérigazgató-helyettese.

Minél tovább van érvényben a kormány tarvágási rendelete, annál nagyobb károkat okozhat. Legnagyobb veszélyben pont a legértékesebb, természetközeli, öreg erdők vannak, miközben a tűzifaigényt biztosítani lehetne természetrombolás nélkül is. Mivel a rendelet gyakorlatilag kikapcsolta a természetvédelmet, minden az erdészek szakmai felelősségérzetén múlik: az erdőkért aggódó rengeteg ember legfeljebb bizakodhat, hogy jövő ilyenkor sem lesz kopasz a fél Mátra meg a Börzsöny. Az ökológusok szerint a helyzet eddig is messze volt az ideálistól, de attól tartanak, most 50 évet csúszhatunk vissza az időben.

Nemcsak az őserdők pusztulása miatt kell aggódnunk, a klímaváltozás egyik első jeleként Közép-Európából sok helyen eltűnnek a lucfenyvesek, alföldi tájainkról pedig az összefüggő erdők.

Nagyon mellémegyünk, ha fellélegzünk, amiért nem is a Föld tüdeje az őserdő és azt mondjuk: éghet nyugodtan. Ungvári Gábor közgazdász, vízgazdasági elemző leírja, miért