Megújult a Budai Vár egy részlete, a Csikós-udvar északnyugati sarkán álló, Karakas budai pasáról elnevezett torony. Csak egy torony, de benne van az egész vári probléma: olyan sok alakváltozást élt meg az elmúlt másfél évszázadban, hogy a történetén keresztül megérthető, a Budai Várban szinte semmi nem az, aminek látszik. Minden egyes elem összetett elvi és gyakorlati problémák elé állítja azokat, akik az épületegyüttes újabb, nagyszabású átalakulásáról döntenek. Tökéletes megoldás ezúttal nem született.

Toronydaruk erdeje jelzi, hogy gőzerővel zajlik a Budai Vár több, rég eltűnt épületének visszaépítése. Van köztük több egykori minisztérium, hivatali épület és magánpalota is. Amiben közösek, hogy a második világháború után mindegyiket azért bontották le, mert úgy látták, hogy túlméretezettségük miatt nem illenek a Várba: elnyomják a régebbi polgárházakat, kis palotákat, és konkurálnak magával a Királyi Palotával is. Most, hogy betonvázuk lassan az eredeti magasságban tornyosul, újra átélhetővé válik, miért tartották ezeket a 20. században a Vár megrontóinak. Bónusz: a monstrumokhoz ragaszkodnak ugyan, de csak addig, amíg nem a miniszterelnök hivatala elé kellene építeni. Onnantól már nem olyan fontos a sokat hivatkozott hitelesség sem.

A Hauszmann-féle állapotokat itt csak részben lehetett helyreállítani, és ennek is nagy ára volt – az impozáns középkori erődrendszer eltakarása. Ami jó lenne, ha nem válna bevett gyakorlattá.

Hauszmann 120 évvel később újra győzni látszik. Nagy, képes riport.

György Péter szelektíven válogat a budai Királyi Palota történetében, és nem hagy teret semmi más értelmezésnek, mint hogy az épület a Horthy-kor politikai szimbóluma, amit önkényes módon a nácizmus építészetével állít párhuzamba. Salamon Gáspár válaszcikke a műemlékvitához.